A Kodály-módszert elsőként megvalósító Békés-Tarhosi Énekiskola olyan gyermekek százainak adta meg a zenetanulás lehetőségét, akiknek arra esélyük sem lett volna. Szokolay Sándor mellett egy sor neves magyar művész, zenetanár, pedagógus, zeneszerető és értő fiatal került ki a legendás intézményből. A „tarhosi szellemiség” egész életre szóló útravalóval szolgált. Az iskolában töltött időszak kulcsfontosságú élmény volt Szokolay Sándor számára, megnyilatkozásaiban rendszeresen visszatérő fejezet a tarhosi emlékek felidézése.
„Életem egyik legfényesebb jelensége, mondhatnám így is: tündérkertje volt ez az iskola. Mindent együtt megadott, ami egy élet, egy művészpálya alapélményéül szolgálhat. Létezésünk közege a népzene volt, olyan romlatlan természeti környezetben, amelyről ma már csak néhány kivételes képzelőerejű természetvédő ábrándozhat. A csodálatos parkot, a kastélyt mintha kisgyermekkorom mesefantáziájából varázsolták volna elő. Nem a jó bizonyítvány, nem a jó felelet volt a cél, hanem a felfedezés öröme.”
1950-ben Szokolay Sándor a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója lett. A korszak kijózanító, rideg valóságában nehezen találta a helyét Budapesten. Az 1951-ben keletkezett Tarhosi Szonatina idillikus visszaemlékezés a középiskolai évekre.
A tarhosi tündérkert megidézésében Holozsai Eszter és Ungár Cecília minden szempontból ideális közvetítőnek bizonyul. A két ifjú hölgy előadása akaratlanul is előidézi a mesebeli képzettársítást.
