Erőteljes hangok, drámai magasságok vagy egy sötétebb szín. A balti világból, Dél-Amerikából, Németországból indultak azok a tenorok, akik ebben az évadban hozzánk is eljutottak. Közöttük ott volt egy basszbariton is, aki a mélységek felé is elvezet.
Rafael Rojas – aki a Simándy100 gálán is fellépett, márciusban pedig az Otello címszerepében láthatta őt a közönség – messziről érkezett az európai operavilágba; a guadalajarai diákévek a mexikói kultúrát adták neki, a tengerentúli légkört, amelytől sokáig talán nem is akart elszakadni, aztán mégis Európába jött és a glasgow-i Royal Scottish Academy of Music and Drama egyik növendéke lett. Itt alighanem egy másik zenei birodalom nyílt meg előtte, s közben az történt vele, mint a nemrég Budapesten járt Erwin Schrott-tal. Plácido Domingo, aki nemcsak világklasszis muzsikus, hanem nagy fölfedező is, meghallotta Rojast a nevezetes Operalia versenyen és az ifjú énekes 1995-ben Zarzuela-díjat kapott. Domingo annyira jónak találta ezt a vocét és a mögötte álló tehetséget, hogy rögtön Washingtonba hívta, és nincs az a fiatal énekes, akinek ne tetszenék Plácido hívása.
Rojas azután végigjárta az észak-amerikai földrész hatalmas-híres operaházait, az Egyesült Államok fővárosa után Bostonban, Houstonban lépett fel, a seattle-i színpadon is járt és megfordult New York Cityben is. Rojas még diákként énekelte Rodolfót a Bohéméletben és a ettől a perctől kezdve lelkesedtek érte. Hírneve 1999-ben tört be Európába. Amikor a Bregenzi Fesztiválon az Andrea Chénier-ben lépett fel, már csaknem teljesen kész művész volt. Nem azért, mert a hangjában több publicista is afféle domingós ízt vagy színt fedezett föl (és hallgatván őt, ez nem is tűnik túlzásnak), hanem mert Chénier-je „melegen nemes”, az énekest pedig így jellemzik: „csodálatos egyenletesség és tisztaság”. Azt mondják róla, hogyha ritkán indiszponált is – nincs előadó, aki szüntelenül izzik –, hamar magára talál. Sőt Rafael Rojas ilyenkor önmagát is meghaladja.
Az énekesek rendszerint világjárók; számukra nincsenek kontinensek, csak színpadok és szerepek vannak. Ahogyan Rafael Rojas az amerikai földrészen startolt, Jürgen Sacher – aki a Siegfriedben, Mime szerepében mutatkozott be a magyar nézőknek – Európához kötődött, az augsburgi születés mindent eldöntő erejével. Az ő renoméját a bécsi, berlini, barcelonai és persze a Scala-beli fellépések alapozták meg, és természetesen az a lírai tenorhang, amellyel otthonosan mozog Mozart és Wagner művei között. Másfél évtizede már, hogy a Hamburgi Állami Opera tagja, ahol pompás alakításai mellett azt is megmutatta, hogy el tud szakadni a lírai buffótól, és nem idegen tőle a súlyosabb jellemek megformálása sem.
„Ott tanítok, ahol régebben M. Tóth vezető tanár volt, a MOME animációs tanszékén, és nem egyszer próbáltunk már operákra animációt illeszteni.Nem evidens, melyik operához lehet, melyikhez nem. Azt gondolnánk, a hős útja modellt követőekre, a meseszerűkre egyszerűbb, de nem így van. A trubadúr vagy A bűvös vadász nem evidens, hogy könnyen megoldható animációval. Mert éppen az érzelmek, a két ember viszonyának ábrázolása sikkad így el. A sztori meseszerű része domborodik ki.” – Olvasta már a Siegfriedről, pontosabban a Ring animációs lehetőségeiről szóló elemzésünket?
Így énekli Wagner nehéz szólamait, amelyekben számára a feladat nem technikai, hanem karakterbeli kérdés. Jürgen Sachert igazi díjgyűjtőnek tartják. Meglehet, az ilyen elismerések sokszor csalókák, és végtére is a közönség tapsa és lelkesedése számít. Sacher azt is halmozza. Egyik legnagyobb alakításának a Tannhäuser Heinrich der Schreiberét tartják, és ebben alighanem segítségére volt a karmester is: Daniel Barenboim. Az élettel teli színpad mellett szereti a stúdió szárazabb, sterilebb légkörét is; sok-sok televízió-, rádió- és lemezfelvételen hallható sokszínű és kifejező tenorhangja.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
