Korábban írtunk már itt a Senki többet? blogban az egyik legnagyobb hazai internetes piactér-oldalon árult Gulácsy-festményről; most ennél is nagyobb fogásra, egy – igaz, két kérdőjellel is „elbizonytalanított” – „Van Goghra” lehetett bukkanni ugyanott. A kép el is kelt: ha valóban Van Gogh, akkor nagyon olcsón, ha nem, akkor… hát akkor annyiért, amennyit éppen megért valakinek. Persze azért néha tényleg lehet váratlan helyeken is csodákra bukkanni; akár még egy fürdőszobában is.
Mindenekelőtt, csak hogy lezárjuk azt a múltkori Gulácsys történetet: a 95 millió forintért kínált, kétszer is meghosszabított határidejű árverés alatt a képre egyetlen licit sem érkezett; most az oldalon az „Ez a termék nem kelt el a piactéren. Amennyiben szeretnéd megvásárolni, ide kattintva üzenj az eladónak és kérd meg, hogy töltse fel ismét a hirdetést” felirat fogadja a különös ajánlat „utóélete” iránt kíváncsiskodót.
Sokkal nagyobb sikere volt viszont egy később felkerült festménynek: a 14,5×24 centiméteres, olajjal vászonra festett kicsi tájkép jobb alsó sarkában a „Vincent” szignó olvasható, a műtárgy a leírása szerint pedig „Antik, nagyon régi, de hibátlan, sérülésmentes állapotban előkerült nagyon szép festmény. A kép néhány másik, szintén kisebb méretű festménnyel együtt egy ausztriai ingatlan bontásakor került elő a födém deszkázata alól egy faládából, újságokba és szövetekbe csomagolva külön-külön. Én nem vagyok hozzáértő – írja ugyanott a festmény eladója –, de azt gondolom, a képek mindegyike legalább száz éves. Most először ezt az egyet indítom, utána, ha igény van rá, akkor a többit is. Nem tudom az értékeiket meghatározni, ezt, kérem, tegyék meg Önök” – és ennek „beindítására”
az eladó a képet 1, azaz egy forintos kikiáltási áron indította.
Igen ám, csakhogy a szignó, és a kép stílusa alapján a művet áruba bocsájtó a szöveg fölé azért „kedvcsinálónak” még odaírta: „Vincent! Van Gogh??”, a fentebb idézett „műleírás” végére pedig még azt is hozzátette: „Gondolom, ha ez a kép a híres festő műve, akkor a mérete ellenére is valamekkora értéket képvisel”. Ez a „valamekkora érték” aztán meghozta a licitálókedvet: a kitűzött határidőig a festményre 198 egymást folyamatosan felülmúló ajánlat érkezett, és a határidő lejártakor az éppen 951.000 forintos tétet tartó mondhatta magát a kép új tulajdonosának. Mondjuk ha arra gondolunk, hogy egy Van Gogh-képért eddig árverésen (magánüzletben többet is) a legtöbbet 1990 májusában a Christie’s New York-i árverésén fizettek, és hogy az ott akkor 82,5 millió dollár (akkori árfolyamon 20,872 milliárd forint) volt, akkor ha ez a kép tényleg a holland mester keze munkája, akkor igazán mondhatjuk, hogy valaki nagyon jó üzletet kötött.
Amúgy a „Van Gogh” alatt egy érdeklődői kérdésre, hogy ugyanis a többi, „szintén kisebb méretű festmény”-ről, amelyekről a tétel meghirdetője írt, mit lehet tudni, az illető mindössze annyit válaszolt: „Összesen öt darab képről van szó, mindegyik más-más festőtől, és mindegyiken francia felirat vagy bolti címke van, de különbözőek”. Úgyhogy akit érdekel a kincsvadászat, most izgatottan várhatja, hogy legközelebb mivel rukkol elő az illető.
Persze azért tudjuk: néha valóban előfordul, hogy valaki igazi művészettörténeti kincsre bukkanhat valami olyan helyen, ahol az azért nem igazán várható. Így járt például 2008-ban egy Stuart Whitehurst nevű férfi, a többek között New Yorkban, Bostonban, Floridában is irodával rendelkező amerikai Skinner árverezőház munkatársa, aki egy bostoni öregotthonban látogatta meg egy ismerősét, és beszélgetés közben kikéredzkedett az illető fürdőszobájába. „Felállt a szőr a hátamon” – mesélte később az őt ott ért megrázó élményről, merthogy
a mellékhelyiség falán két képet pillantott meg, Aubrey Beardsley (1872–1898), az angol szecessziós grafika legismertebb alkotójának két munkáját abból a sorozatból, amelyet 1894-ben készített illusztrációként Oscar Wilde Salome című drámája könyvkiadásához.
Az összesen tizenhárom fekete-fehér tusrajzból álló sorozat eredeti példányaiból kilenc a harvardi Fogg Art Múzeum tulajdonában van, a többiről azonban nem tudott senki. Mint aztán kiderült, ezt a két tényleg eredeti képet az idősotthonban lakó tulajdonos a nagyapjától, egy művészetkedvelő egyetemi professzortól örökölte, ám mert neki nem igazán tetszettek, ezért eldugta őket a fürdőszobájába.
Persze miután kiderült, hogy mik is vannak a birtokában, a két rajz 2008 novemberében árverésre került a Skinner’snél: az egyiket 120.000, a másikat 180.000 dolláron ütötték le, vagyis vevőik a jutalékokkal együtt végül 142.200, illetve 213.300 dollárért vihették őket haza (utóbbi egyben mindjárt a művész új grafikai aukciós rekordja is lett).
Belegondolni is rossz, hogy ha esetleg Whitehurst úrnak nem kell kimennie a fürdőszobába, a két remekmű akár örökre el is veszhetett volna, hiszen ki tudja, mi lett volna a sorsuk az idős tulajdonos halála után. Mint ahogy végül is akár egy ausztriai födém deszkázata alól előkerült ládában is bármik lehetnek.
