Ismét sikerült szótlanul elmenni egy kerek évforduló mellett, pedig Berkes Jancsi mindenképpen megérdemli, hogy megálljunk egy pillanatra a tiszteletére. A tenorista annak a generációnak a tagja, akiket még annyira ismert és szívébe zárt a nagyközönség, hogy keresztnevét napjaikban is inkább becézett alakban használja.
Berkes operaházi gyerek volt, édesapja negyed évszázadot húzott le az énekkarban. Ő maga negyvenöt éve, 1971-ben lett a színház ösztöndíjasa, majd egy évre rá tagja. Az Operaháznak nem kis szüksége volt ekkoriban egy fiatal lírai tenorra, a szerepek akkori birtokosai – Bartha Alfonz, Korondy György, Réti József, vagy Szigeti László – már kezdtek kevéssé illúziókeltőekké válni. Lukács Miklós igazgató és Mikó András főrendező – mindketten zeneakadémiai tanárai – már főiskolásként felléptették Berkest A rózsalovag 1971-es másodpremierjén Faninal udvarmesterének kicsi, ám kényes szólamában, s a következő szezontól is érezhető, hogy mennyire tudatosan építették a kezdő művész karrierjét, hiszen több rutinszerzésre alkalmas feladat mellett már ekkor elénekelhette Lenszkijt és a János vitéz címszerepét. Aztán sorra megtalálták azok a feladatok – Don Ottavio, Almaviva gróf, Fenton, A legény, Nemorino, Ottó, Rinuccio, Alfred Germont, Edgardo, Pinkerton, Rodolphe és végül Cavaradossi – melyeket évtizedeken át énekelt két, olykor három rendezésben, nem változó minőségben. Szám szerint nem olyan sok szerep, de hány estén lépett fel bennük! És hány délelőttön. Mert aligha van az Operaháznak még egy tenoristája, aki annyi matinén állt a legkényesebb közönség, az ifjúság és a múltba révülő idősek elé, mint Berkes Jancsi. Majd’ félévszázad alatt sok ezer fiatalnak lehetett az ő az első és meghatározó Nemorinója vagy Alfredója – és hányszor mondhatták el róla, hogy bezzeg, amikor Pataky, Réti…
Noha generációjában szép számmal akadtak énekes színészek, Berkes Jancsi nem ilyen típus volt. Számára az opera elsősorban az éneklésről és az áradó, összetéveszthetetlen színű vocéról szólt. Mindez kölcsönzött az alakításainak egyfajta régi bájt, Udvardy Tibor lehetett hasonló karakter a könnyedebb szerepeiben. Az operaénekes mellett ugyanis végig jelen volt a bonviván, a János vitéz, a Barinkay, az Alfréd, a bécsi Raimund Theater tagja és megszámlálhatatlan operett-gála és felvétel szereplője. Egy időben sokan nehezteltek is rá azért, hogy egy „komoly művész” hogyan vállalhat ilyen feladatokat. Utólag azonban érdemes belátni, hogy ezeknek a kirándulásoknak a hozadéka az országos ismertség és, hogy a hang nem kopott el túlzott megterhelések miatt. Nemhogy idő előtt, de azóta sem. Hatvan felett is diadalmasan szólt a Képária vagy a „Mily hideg e kis kéz”. A haj visszahúzódott és megőszült, de Berkes Jancsi mit sem vesztett az évtizedek alatt a sármjából.
Mindez valószínűleg teljesen ösztönös, ahogy az a természetes tartás is, amivel a színpadon és azon kívül viseli magát. Miközben semmi „művész uras” dölyf nincs benne mégis ő az egyik utolsó, aki megtiszteli a Színházat azzal, hogy ingben és zakóban lépi át a küszöbét. Mindemellett kevés művész mondhatja el magáról, hogy se irigye, se haragosa nincs. Nyilvánvalóan az sem lehet véletlen, hogy amikor az Operaház egykori magánénekesei saját díjat alapítottak, Optimus néven, azt másodszor, B. Nagy János után Berkes kapta. A képzeletbeli vitrinben, melyben a kitűntetéseit tartja, ez lehet az egyik legcsillogóbb érem, a másik az örökös tag cím, mely önmagában véglegesíti egy művész helyét a magyar operajátszás történetében. Mit lehetne még kívánni a 70. születésnapra? Töretlen életkedvet és egészséget!