A századfordulón kevés népszerűbb muzsikus akadt d’Albertnél. „Isten kegyelméből való művész.” – írta róla első pesti fellépése után a kritika. S valóban, mintha burokban született volna a művész, akinek ereiben Európa majd minden nációja megtalálható. Apja félig olasz, félig francia, anyja angol volt. Ő maga Skóciában született. Előbb Londonban, majd Bécsben, később Weilmarban Liszt Ferencnél tanult zongorázni. Otthon leginkább Németországban érezte megát. Az ifjú D’Albert híre gyorsan bejárta Európát, nem kis részben Richter Jánosnak köszönhetően, aki a bécsi közönségnek bemutatta őt. Pesten először 1885-ben járt, hogy aztán negyven éven keresztül időnként felbukkanjon egy-egy koncert erejéig. 1890-ben például Brahms vezénylete mellett játszotta a Vigadóban a szerző B-dúr zongoraversenyét. Meglepő módon a kritika nem volt mindig elégedett zongorázásával. Valószínűleg d’Albert is azok közé az előadók közé tartozott, akiket nagyban befolyásolt az aznapi hangulatuk. A virtuóz hatalmas sikereit, olykor kínos fiaskók szakították félbe. Az életet nagykanállal ette, csak feleségből hatot elfogyasztott s nyolc gyermeket nemzett. Szerencsére már az 1910 évektől készített lemezeket, így számos felvételét ma is meghallgathatjuk. Mint oly sok zongoristát, őt sem elégtette ki a szólista karrier, 1895-től vezényelni kezdett, majd komponálni. Ha végigtekintünk művei jegyzékén, látjuk, hogy inkább a mennyiség, mint az időtálló minőség vezérelhette. Csak operából huszonkettőt írt, melyek közül az elmúlt évtizedekben csak három került olykor német színpadokon színre. Legnagyobb sikerét az 1903-ban, Prágában bemutatott Hegyek alján című zenedrámával aratta. Ez a spanyol hegyek között játszódó opera, noha Pesten utoljára 1958-ban újították fel, kiállta az idő próbáját. Nagyszerű zene, mely végig sistereg a drámától, kiválóan megrajzolt figurák, remek szituációk. A hegyek alján szerencsésen ötvözi az olasz verizmust és a német expresszionizmust. Érdemes lenne ismét elővenni, ahogy teszik ezt néhány városban, így Frankfurtban. Európa vándora, Eugen D’Albert svájci állampolgárként halt meg 1932-ben, Rigában.
Előző bejegyzésA császár elfelejtett színpadra menni, a főpohárnok énekelt helyette – egy császárbáb háta mögött
Következő bejegyzés Egy elfelejtett kísérlet: a Népszínház – Vígopera