A Caruso életét feldolgozó könyvek hosszú polcokat tölthetnek meg. Számtalan hivatásos és félhivatásos szakíró vizsgálta a világ talán leghíresebb énekesének életét a legkülönfélébb szempontok szerint. Akad a kötetek között tudományos és bulvár is szép számmal. Akad azonban egy, ami még hiányzik a könyvek közül: az, amit egy pszichológusnak lenne érdemes megírnia. Végigelemezni a nagy tenorista életét, ugyanis igen tanulságos lenne megnézni Caruso lelkének alakulását. Számtalan esetet ismerünk, amikor a művészi nagyság nem áll arányban az emberi nagysággal, azaz olykor jelentős művészek is lehetnek igen egyszerű és gyarló emberek. Az utóbbi évtizedekben, ha eszünkbe jut az olasz tenorista, általában a felvételein kívül csak A nagy Caruso című olykor levetítésre kerülő szirupos életrajzi filmben ábrázolt téves mítosz alakjára tudunk emlékezni. Talán felesleges is említeni, hogy a látványos és sztárokban bővelkedő amerikai film csak sarokpontjaiban van köszönőviszonyban Enricónk valódi életével. A film azonban vitathatatlanul megtette hatását, hiszen nagyban ennek köszönhető, hogy az énekes alakja tovább élt az emberek tudatában.
Caruso manapság számunkra szinte elképzelhetetlen nyomorban született, Nápolyban, vallásos munkásemberek sokadik gyermekeként. Iskolába alig járt, szüleihez hasonlóan ő is a két kezével kereste a kenyerét, mígnem fel nem eszmélt, hogy reménytelen helyzetéből egyedül énekhangja segítségével kapaszkodhat feljebb. Ne feledjük, hogy az 1800-as évek végén az operaénekesek nemcsak jól kerestek, de a társadalom irigyelt és megbecsült tagjai is voltak, népszerűségük a mai filmsztárokéval vetekedett. Caruso már gyerekkorában szólót énekelt a templomban, de a rendszeres zenei tanulmányokra csak mutálása után került sor. Némi szerencsének köszönhetően 1894-ben lépett először színpadra. Alig egy évtizednek kellett eltelnie, hogy a névtelen kis tenor, számtalan buktató után, immáron felelősségteljes művészként bemutatkozhasson az opera műfajának fellegvárában: a New York-i Metropolitanben. Ezután már nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a világ legnagyobb énekeseként tekintettek egy „nápolyi utcakölyökre”. Ez nem kis részben annak volt köszönhető, hogy ő volt az első művész, aki felismerte két jellegzetesen 20. századi „vívmány”, a hangrögzítés, és a reklám jelentőségét. Mennyire változik meg egy ember, ha egy dél-olasz kikötő kis lakása helyett a világ egyik legnagyobb városában luxus apartmant bérel? Ha foltozott ingek helyett, akár naponta házhoz jön hozzá a szabó? Ha az esti üres pasta helyett a legdrágább éttermekben a kedvére elkészítenek bármit? Caruso nagyon sok tekintetben maradt meg annak az egyszerű fiúnak, akinek született. Például hiába volt a világon a legjobban kereső énekművész, a legkisebb kiadásait is szorgalmasan rögzítette kis füzeteiben.
Igazi nagyszívű és nagy természetű legény maradt haláláig. Ahogy minden igazi olasz, valószínűleg ő is egyszerre volt mélyen hívő és rettentően babonás. A Karácsonyt, mint családi ünnepet illett komolyan venni. Szegény Enrico azonban a legritkább estben lehetett a decemberi napokban nyugodtan szerettei körében. New Yorkba érkezésétől kezdve (1903) egészen az 1920-as, utolsó szezonjáig egyetlen olyan év sem volt, amikor a Karácsony valamelyik napját ne a Metropolitan színpadján töltötte. Ha végignézzük a tizennyolc év statisztikáit, december 23 és 26 között legalább egy, de nem ritkák két estén is fellépett. Úgy tűnik a színház vezetése koránt sem volt annyira érzékeny, mint a mostani igazgatók, így a legváltozatosabb operákat tűzték műsorra ilyenkor. Csak találgatni lehet, miféle érdekcsoport miatt volt nyitva a színház még Szentestéken is, olykor olyan az alkalomhoz legkevésbé sem illő darabokat játszva, mint a Szerelmi bájital, a Bajazzók, vagy a Sámson és Delila.
Így Caruso, ahelyett, hogy békésen éppen aktuális kedvesével, vagy a családjával pihent volna, rendre a színházban töltötte az ünnepeket. Nem tudom, mikor kezdte el kedves szokását, miszerint Karácsony napján megállt a MET színpadának közepén és egy hatalmas zsákból ajándékokat, – elsősorban arany pénzeket – osztogatott. A színház minden egyes tagjának a sztárkollégáktól a díszítőkig névre szóló csomagocskát készített és kézfogással adta át nekik. Előtte heteket töltött lázas vásárlással, csak úgy szórta a dollár ezreket New York előkelőbb boltjaiban, hogy puttonya tele legyen cigarettatárcákkal, mandzsettagombokkal, órákkal, vagy parfümös szelencékkel. Közeli barátai megajándékozására természetesen jóval nagyobb gondot fordított. Valaha talán az uralkodók, esetleg a színházigazgatók osztották eképp a jutalmakat, de, hogy egy társulat vezető művésze így figyeljen oda mindenkire, aki hozzájárult évközben az előadások sikeréhez, egészen egyedülálló eset. Miért tette mindezt? Talán a kis nápolyi utcagyerek így akarta megmutatni magának és a világnak, hogy hova jutott.
Az utolsó ajándékosztó Karácsony 1919-ben volt. A következő évben december 24-én (meglehetősen stílusosan…) A zsidónőt adták a MET-ben, melynek Eleázarja Caruso egyik legnagyobb szerepe volt. Már az előadás alatt is igen rosszul érezte magát a tenor, alig tudta végigénekelni az öt hosszú felvonást. Másnap, amikor fürdőszobájában készült, hogy elinduljon a színházba megtartani kedves ceremóniáját, rosszul lett és képtelen volt elindulni otthonról. Ekkor állapították meg azt a mellhártyagyulladást, mely néhány héttel később a halálát okozta. Így a sors különös fintoraként Caruso Szenteste állt utoljára a MET színpadán, zsidó aranyművesként, fittyet hányva a keresztény ceremóniáknak.
