Kézcsók a balettmesternek – Egy gyertya fellépési díj
Az Operaház régi balettkara – abból az időből, amikor még Bánffy Miklós gróf volt az intendáns, Kern Aurél az igazgató, – az a sok táncosnő, aki gyerekkora óta egy öltözőben, egy gyakorlóteremben, egy színpadon dolgozott és táncolt, ma is ápolja a régi barátságot. Össze-összejönnek néhanapján egy kávéházban, vagy cukrászdában és elbeszélgetnek az elmúlt szép időkről. Bár valamennyien férjhez mentek azóta, a legtöbben még ma sem idősek, hiszen a balettkar tagjait ötéves korukban veszi fel és húsz-huszonöt éves korukban már nyugdíjazza az Operaház igazgatósága. Néhányan az idősebbek közül már finom, őszülő öregasszonyok, s akad egy hatvanöt éves hölgy is közöttük, aki még a régi Nemzeti Színház tánckórusából került az Operához.
A volt ballerinák legutóbbi összejövetelüket pénteken délután, egyik volt kartársuk, dr. Swabachné Fellegi Lola tiszteletére rendezték, aki nővérével, Fellegi Terivel együtt, Amerikába származott, ott játszott a Shubert-színházban, Newyorkban, s most hazalátogatott férjével együtt Budapestre.
Az összes hölgyek nevében az ünnepelt mesélt a balettiskoláról, a vizsgáról, az első fellépésről, a régi nagy sikerekről és a kedves emlékekről:
– Öt hatévesek voltunk, amikor összekerültünk az Opera balett-iskolájában. Quera Miklós volt a mesterünk, akit kivétel nélkül mindnyájan nagyon szerettünk és tiszteltünk, pedig nagyon szigorú volt. Kezet kellett csókolni neki. De meg is tettük szívesen, mert olyan volt hozzánk, mintha édesapánk lenne. Csak arra haragudott, akit rajtakapott, hogy fiúkkal sétál az utcán. Ezt nem engedte meg. Udvarlókat még akkor sem engedett a közelünkbe, amikor már felcseperedtünk.
– Akkoriban az volt a szokás, hogy a vizsgán tíz, húszkoronás aranyakkal tűntették ki a legjobb növendékeket. Aki kapott ilyen aranyat, meg nem vált volna tőle semmi szín alatt. Láncrafűztük és amulettként viseltük.
– Az első fellépés! Micsoda izgalommal járt! A balettnövendékek rendszerint a Jancsi és Juliská-ban és a Babatündér-ben kerültek először közönség elé. Először csak épp beszaladnak a színpadra, behoznak valami kelléket és kiszaladnak újra. Később aztán már szabad részt venni a babatáncban is.
– A primaballerinánk eleinte Balogh Szidi volt, aki azonban hirtelen meghalt és helyére Nirschy Emília lépett. Hogy csodáltuk, hogy figyeltük, amikor táncolt!
– A mi növendék-időnkben még a Várszínházban is voltak operaelőadások. Akik ott is táncoltak, nyolcvan krajcárt és egy – gyertyát kaptak a fellépésükért. A nyolcvan krajcár később egy forint harmincra emelkedett, de a gyertya akkor is járt, hogy legyen mivel világítani az öltözőben.
– De a gyertyát mi mindig hazavittük és otthon világítottunk vele! – szólt közbe egy kedves hang az asztal mellől.
– A balettkar legnagyobb sikere a Piros cipő volt. Százszor játszottuk Máder Rezső gyönyörű darabját, – jegyzi meg valaki.
– Legtöbben közülünk a Mályvácska királykisasszonyban léptek fel utoljára, – folytatja Schwabach dr.-né. – Ma már nagyrészt szétszóródott a régi kedves társaság, de ha alkalmunk van rá, mindig összejövünk.
A pincér hozza a haboskávékat, a hölgyek Nizzáról, a párisi Lafayette-áruházról kezdenek beszélgetni és a régi idők tüllszoknyás, selyemcipős, művirágos emlékei elmerülnek a kávéház ezüstös füstfelhőiben.
–cent.
Budapesti Hírlap, 1934. december 16.
A cikket az eredeti helyesírás szerint közöljük.
