Trill Zsolttal, a Nemzeti Színház művészével olvasható interjú a Hajónapló oldalán, amelyben a művész kifejti véleményét a színházi szakma legnagyobb problémájáról, valamint az SZFE által kirobbant aktuális színházi válságról.
„Sejteni lehetett, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat, most úgy érzem, nagyon nagy válságban vagyunk” – fogalmazta meg Trill Zsolt, aki a közösségi médiában való szereplésőtől elzárkózik, így a sok művészt megszólaltató SZFE-ügy kapcsán sem olvashattuk a véleményét ezeken a felületeken, nem véletlenül. Arra a felvetésre, hogy a művészvilágra mindig is jellemző volt, hogy olykor felszólalnak egy-egy kérdésben, mert fontosnak tartják, hogy hassanak a társadalomra, a színész azt reagálta, hogy szerinte „jelenleg semmi másról nem szól a világ, csak mindenki meg akar nyilvánulni.” Hozzátette: „Engem nem is ez zavar, hanem azt érzem, valójában nem beszélünk őszintén, nekem ez a legnagyobb tragédiám. Rettenetesen felületes a világunk, és ebbe nemcsak a színházi világ tartozik bele, hanem az egész környezetünk…Azt látom, hogy aki igazán mélyen gondolkodik, nagy tudással rendelkezik, a szakmájában, izgalmas, értékes dolgokat alkot, az nem nagyon szólal meg vagy másképp szól és cselekszik. Nagyon sokan pontosan tudják, mi zajlik a színházainkban, de a problémákról, amiket évtizedek óta tolunk magunk előtt, senki nem beszél!”
„…cselekednünk, tennünk kellene annak érdekében, hogy változást érjünk el. És elsősorban a színpadon kellene tenni.”
Trill Zsolt szerint a nyilvánosság nagymértékű bevonásával, a nyilatkozatokkal „titoktalanították” az egész szakmát: „A közönségnek mi köze ahhoz, hogy én kiről mit gondolok vagy rólam mit gondolnak? Nézzük meg, milyen hangnemben írnak egymásnak emberek a Facebookon, nyilvánosan! Milyen dolog ez?”
Véleménye szerint az a legnagyobb baj, hogy „itt mindig valakik meghatározzák, mi a fő vonal” és ezek a valakik „érdeküktől teszik függővé a gondolataikat, az irányokat”. Az általános problémákra a megoldást abban látja, hogy „ha a fiatalok végtelen alázatossággal elkezdenének dolgozni…az még önmagában nem jelent semmi, ha valakit felvettek a színművészeti egyetemre. Majd ha elvégzi, és ledolgozik tíz évet, utána kezdődhetnek az igazán a fontos dolgok.” Úgy fogalmaz: „Soha nem volt egységes a szakmánk, nem csak itthon, az egész világon sem”.
„Csak a munka lehet a megoldás, és nem papolni kell a nyitottságról, annak is kell lenni! Millió példát tudnék mondani, hogy mennyire nem nyitottak a szakmabeli emberek.”
Az igazi nyitottságra példaként a Vidnyánszky Attila által vezetett Nemzeti Színházat hozta fel. Vidnyánszkyról úgy nyilatkozott, hogy „végtelenül dolgos, a munkában hívő ember, ha valaki nyitott, akkor ő biztosan az. Persze mindenbe bele lehet kötni, és egy vezető nem tud minden ember elvárásának megfelelni. Egyébként a szereposztásokat is mindig úgy intézi, hogy mindenkinek legyen feladata, nem arról van szó, hogy egy-egy embert kiemel, a többit meg nem. De nem szeretnék olyan szuperlatívuszokban nyilatkozni róla, mint az elmúlt időszakban más tanárokról, rendezőkről tették kollégák. Szerintem az számít, amit az ember letett az asztalra. Mindenki tudja, hogy az ő színházi világában kezdtem, bármit mondhatok, elfogultnak tartanának, ezért feleslegesnek is tartom, hogy én megnyilatkozzak. Sokkal többet ér, hogy Debrecenben is csinált egy teljesen más jellegű színházat, senkit nem nyomott el a maga környezetében. Egy dolgot mond és képvisel: legyen sokkal sokszínűbb a színházi életünk. Ehhez lépéseket kell tenni, és sok ember tud együtt dolgozni és együtt létezni. Ha akar.”
(Via Hajónapló)
