Idén is tíz fiatal muzsikus vehette át az MVM Zrt. által támogatott magyar zeneművészet kategória Junior Prima Díját. Ezúttal Lugosi Ali klarinétművésszel beszélgettünk.
– Mit jelent számodra, hogy megkaptad a Junior Prima Díjat?
– Megtiszteltetés, hogy egy ilyen komoly szakmai grémium úgy gondolta, hogy ezt a díjat, amelyről – bevallom – nagyon régen álmodtam, megkaphattam. Az átadón Balázs János úgy fogalmazott, hogy egy ilyen elismerés után a zenésznek innentől már csak zenélnie szabad. Soha nem voltam egy leállós típus, de most újból megerősítést kaptam, hogy így kell folytatnom.
– Viszonylag későn – tízévesen – kezdtél el klarinétozni, onnantól viszont igen hamar nagyon komoly eredményeid voltak. Mennyire volt egyértelmű számodra a zenei pálya?
– Édesanyám zongoratanár, nagyon sokáig ő volt a mentorom. Legbelül érezte, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. Ő az a típus, aki mindig is ki tudta belőlem hozni a maximumot, aminek minden esetben megvolt az eredménye. A hangszer szerelem volt az első perctől kezdve, megvolt közöttünk a szimbiózis.
– Van olyan valaki, akire példaképként tekintesz?
– Elsősorban Klenyán Csaba klarinétművészt említeném. Abban a pillanatban, amikor elköltöztem otthonról, édesanyám addigi mentorszerepe egyfajta támogató szeretetté változott, nekem viszont szükségem volt arra, hogy rendszeres szakmai visszajelzéseket kapjak. Igyekeztem magamtól is fejlődni, de kellett egy „harmadik fül”, egy olyan művész, akitől tanulhatok. Klenyán Csaba az, aki évek óta úgy áll mellettem, hogy bár kritikát szinte sosem kapok tőle, de mindig rávezet a helyes útra. Figyelmeztet a stílusbeli problémákra, a hiányosságaimra, és felhívja a figyelmet arra, hogy min kellene még dolgoznom. Nagyon sokat tanulok tőle szakmailag és emberileg is.
– Nemzetközi versenyek állandó résztvevője vagy és nagyon sokat játszol külföldi zenekarokkal is. Sokat profitálsz ezekből a tapasztalatokból?
– Nagyjából kilencszáz koncerten vagyok már túl, egy ideig számoltam is, hogy hol, hányszor léptem fel. A lételemem, hogy folyamatosan mozgásban legyek. Összeszámoltam, hogy tavaly nagyjából 75 ezer kilométert utaztam egyik koncerthelyszínről a másikra. A külföldi szereplések nagyon feltöltenek, rengeteget tanulok közben. Szeretek mindig az adott ország zeneakadémiájára is ellátogatni, bemenni egy-egy órára, mert fontos számomra, hogy lássam, máshol hogy folyik az oktatás. És ha éppen nem jutok be klarinétórára, akkor lehet, hogy egy zongoraórára ülök be, vagy kikötök egy karmesterórán. Szóval nagyon élvezem ezeket a kalandokat. Nem titkolt vágyam, hogy egy tehetségközpontot hozzak majd létre, ahol reményeim szerint tudom majd kamatoztatni ezeket az élményeket, és azokat a szakmai utakat, amelyekre mestereim tereltek.
– Így képzeled el a jövődet?
– Több tervem is van, a közös mindegyikben talán az – és ez természetesen az örökbefogadásomból adódik – hogy gyerekekkel foglalkozzam. Az életem legfontosabb célja, hogy olyan szintre juthassak a zenében, hogy tudjak alapítani egy árvaházat, ahol az ottlévő gyerekek számára mindent megadhatok. Ha kamionsofőrök szeretnének lenni, akkor ahhoz, ha matematikusok vagy hegedűművészek, akkor ahhoz. A lényeg, hogy bármihez meglegyen a megfelelő háttér. Ha az életem során már két gyereknek tudnék segíteni abban, hogy kibontakozhasson, akkor már elégedett leszek.
A másik célom egy olyan tehetséggondozó központ létrehozása, ahol a tehetséges gyerekek megkaphatják azt a támogatást, amit én kaptam például a Virtuózoktól, Klenyán Csabától, a szüleimtől és a barátaimtól. Sajnos azt látom, hogy nem mindenki tud kibontakozni, akiben meglenne a tehetség, mert nem áll mögötte olyan támogató közeg, amely mindennap arra ösztönözné, hogy fejlődjön. Ha egy ilyen iskolát alapíthatnánk, akkor mindenki megkaphatná a számára legmegfelelőbb zenei oktatást – például olyan professzoroktól, akikhez egyébként soha nem juthatna be – ahhoz, hogy a legtöbbet ki tudja hozni magából. Látom, hogy a magyar zenei oktatás, a Kodály-módszer mennyire erős: a mai napig emlékszem, hogy például a Dohnányi Zeneiskolában milyen kiváló szolfézstanárunk volt. Megszerettette velünk azt a zenei tárgyat, amit nagyon sok diák utál. Szeretném, ha a kiemelkedően tehetséges gyerekek hozzáférhetnének a lehető legjobb oktatáshoz.
A harmadik tervem pedig a klarinéthoz kapcsolódik, nagyon szeretem kutatni a hangszerem, elemezni, fejleszteni. Ahogy a mentorom is arra tette fel az életét, hogy a klarinétot népszerűsítse, én is szeretnék ehhez hozzájárulni, mégpedig hangszerfejlesztési projektekkel. Az foglalkoztat, hogy egy-két billentyű behozásával, átformálásával hogyan könnyíthetnénk meg a klarinétosok játékát.
– Az eddigi pályafutásod során mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy felkértek már jótékonysági projektekre is, árva gyerekeknek tudtam segíteni a zenémmel: volt, amikor játékra, volt, amikor homokágyra gyűjtöttünk. Minden másra, ami történt velem a szakmai életem során, inkább a hálás szót használnám. Hálás vagyok azért, hogy bármi rossz történt is az életemben, utána mindig jó követte. Sok olyan helyen jártam már, ahol szerettem volna: például Szingapúrban vagy New Yorkban, koncertezhettem a Royal Albert Hallban, a Lincoln Centerben és az O2 Arenában, Londonban is. Hálás vagyok, hogy megismerhettem a mesteremet, játszhattam a Concerto Budapesttel. Vagy arra, hogy miután az osakai versenyen harmadik lettem, újra indultam: ekkor már elhoztam a fődíjat és 11 különdíjat is, amelyből három koncertfelkérés volt. De a legtöbb hálával a Virtuózoknak és Peller Mariann-nak tartozom.
– Mivel töltöd a szabadidőd? Hogy tudsz kikapcsolódni?
– Tudod, hogy ezt még senki nem kérdezte meg tőlem? A barátnőm szerint dolgozom a szabadidőmben is, de azért van néhány hobbim. Gyűjtöm a bakeliteket, van egy klasszikus zenével foglalkozó specifikus social media site-om, valamint egy barátommal zenére specifikálódott videókat és képanyagot gyártunk. De hogy ne csak a zenei dolgokat említsük: szeretek főzni, van egy kutyám, akivel foglalkozni tényleg kikapcsolódás, valamint a lakberendezést is ide sorolnám. Egyébként tényleg nehéz a zenétől elszakadnom, ha például beteg vagyok, és nem tudok fújni, a hangszeremet biztosan akkor is a kezembe veszem, és legalább billentek néhányat. Fontosak a barátaim is, velük biztosan nem csak a zenéről beszélünk, jól esik, hogy sokszor kérnek tanácsot tőlem. A zene és a barátaim által felnőttként is egy nagy család részese lehetek!
További információ: mvmjuniorprima.hu
Támogatott tartalom.
