Az elmúlt napok kellemes, vidám, in concreto karácsonyi zeneművei után térjünk vissza annak bizonyításához, hogy a télhez kapcsolódó darabok között meglehetősen nagy számban vannak azok, amelyeket beteljesületlen szerelem ihletett.
Aki járt már a Harz-hegységben, az egyértelműen megerősítheti, hogy fura lények laknak itt föld fölött és föld alatt, az erdőkben, a lápokon és az egykori bányák tárnáiban. Tessék csak föllapozni a Grimm-meséket (az eredetiket, nem a finomított verziójú kiadásokat), vagy felütni a Faustot a Walpurgis-éjnél. Goethe annyira szerette ezt a vidéket, oly sokat túrázott itt, hogy még egy turistaútvonal is van róla elnevezve. És írt egy meglehetősen titokzatos, zaklatott, borús nem-tájverset verset Téli utazás a Harz-hegységben címmel (németül és magyar fordításban, egy izgalmas tanulmány kíséretében itt olvasható). Ebből vett ki egy részt Brahms, és komponálta rá 1869-ben az Altrapszódiát, hogy nászajándékba adja Julie Schumann-nak.
„Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet…” Egy francokat. Nem az el nem csókolt csókok a legszebbek. A soha meg nem vallott érzések, a coming out nélküli elfojtások oda vezetnek, hogy titkos szerelmünk hozzámegy máshoz. Mi meg jól beledöglünk ott, a ránk omlott légvár alatt. Ha zeneszerzők vagyunk, terápiás jelleggel, esküvői ajándékként írunk egy darabot. Kölcsönszavakra, férfiszerelemről, női hangra. Úgy biztosan nem ismernek ránk…
Miben reménykedünk? Hogy az oltár elől hozzánk fut, ha megismeri háborgó lelkünket, nyomasztó magányunkat, a veszteség miatti letargiánkat? Hogy olvas a sorok közt, megérti a virágnyelvet? Az égvilágon semmi nem történik. Lehet imádkozni a belső békéért, a lelki nyugalomért, tehetünk darabunk végére szép feloldást, a szív már megsebződött, megszakadt, összetört, kihűlt. Egyetlen dologban bízhatunk. Az időben.
