A 23. napon a türelmetlenség már örömteli várakozás. Az izgalom már jóleső, a sűrűsödő események és a csökkenő időmennyiség ellenére paradox módon mégis valahogy nyugalom árad szét az emberben.
Persze, van, ami még hiányzik a menüből, még egy elfelejtett ajándék, és tárolóhiányos kislakás-tulajdonosok a fát az utolsó pillanatban veszik meg. De mindez az összes idegbaj ellenére mégsem nyomaszt. Az adrenalinnak valahogy más az összetétele. A tiszta örömről és az együttlétről szólnak ezek a napok. Persze, nem minden életkorban, nem minden élethelyzetben. De van, amikor úgy állnak a csillagok – nemcsak Betlehem felett -, hogy helyére kerül minden, az ember megérkezik saját magához, egyáltalán: az életébe. Már nem cinikusan használja a mosolyalbum kifejezést, és érti, mit jelent, felemelni a szívet.
Bach is kiváltja ez utóbbit, a szívfelemelést. Világit keverve egyházival, pompát áhítattal, külső ünnepélyeset privát bensőségességgel, de nem olcsó hatásvadászattal. 1734-35 karácsonyára, újévére és vízkeresztjére írt oratóriumával – a leckét felmondva: úgy oratórium, hogy kantátaciklus, ráadásul önmagából is reciklálva – minden körülmények között. Születéssel, pásztorokkal, kereszteléssel, megtéréssel, napkeleti bölcsekkel. Megérthetően, megérezhetően, átélhetően.
