Van egy mese, ami a találkozásról, a barátságról, az elmúlásról, a veszteségről és az emlékekről szól. Télidőben különösen gyakran lapozzák fel, karácsonytájt mindig megnézik. Főszereplői egy kisfiú és egy hóember.
Raymond Briggs szavak nélküli, csak a rajzok nyelvén mesélő könyvét 1978-ban adták ki, ebből 1982-ben készült tévés animációs film Dianne Jackson rendezésében. A zenét Howard Blake írta, akinek a nevéhez hiába fűződnek versenyművek, oratóriumok, zongoradarabok, operák, balettek, filmzenék, a The Snowman nélkül biztosan egy lenne a The Sun vagy a Daily Mail bulvárlapok számára teljesen ismeretlen és teljesen indifferens kortárs zeneszerzők közül.
De jókor volt jó helyen, felkérték erre, ő pedig valamit nagyon elkapott. A film ugyanúgy szöveg nélküli, mint a könyv, a kb. 15. percnél kezdődő szűk négy perc kivételével. (Innen indul a videó, de inkább nézzék végig az egészet. Közben szüppögni nagyon is ér.) És ez a Walking in the Air. Egy kisfiú énekli – Blake kisfiúként kórusban a szoprán szekciót erősítette -, benne van a behavazott táj álomszerűsége, a repülés izgalma és gyönyörűsége, a barátság ereje, a határtalan bizalom, az, amikor merünk a másikra számítani, hagyjuk, hogy általa fedezzük fel a világot. Mágikus ez a nyugalom, és nem is elsősorban a táj miatt. Hanem mert együtt vagyunk, együtt jó nekünk, együtt nincsenek félelmeink.
