Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap A hárfacitera és az autoharp

A hárfacitera és az autoharp

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A citerafélék legfontosabb közös tulajdonsága az volt, hogy a húrozat végig a rezonánstetővel ellátott hangszertest felett húzódott. Európában − főként német, francia és különböző skandináv nyelvterületeken − Griffbrettzither, Scheitholt, epinette, hummel vagy langeleik néven már a 16. században jól ismerték.

Michael Praetorius az 1620-ban publikált Syntagma Musicum című könyvében először ábrázolta tudományos igényességgel a pengetéssel, ritkán ütéssel megszólaltatható kordofont.

A citerák családjában a fogólappal felszerelt hangszerek − köztük a magyar citerák − voltak közismertebbek, míg a fogólap nélküli Harfenzitherek (hárfaciterák) jóval ritkábban fordultak elő. A hüvelykujjra húzott fémpengetővel és ujjbegyekkel megszólaltatott, gyakran kétkórusos húrozattal készített Akkord-Zither-Harfékat (akkord citerahárfákat) legtöbbször 5-6 akkordcsoportba hangolták, húrcsoportonként 5-7 húrral vagy húrpárral. A kezdőknek még a húrok alá helyezhető tabulatúraszerű rajzokat is mellékeltek, amelyek kottafejekkel, számokkal és nyilakkal mutatták az adott dallam és a kíséret eljátszásához megpendítendő húrok sorrendjét.

A fretless (fogólap nélküli) citerák elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban váltak népszerűvé. A századforduló idején a német származású amerikai Frederick Menzenhauer Harp Zitherjét New Jerseyben a United States Guitar Zither Company, míg az „Aeol” American Harp Zither néven hirdetett instrumentumot az Aeolian Company gyártotta New Yorkban. Az amerikai Flagg Manufacturing Company és a Phonoharp Company regent zither néven folytatta a harp zitherek gyártását, míg a tengerentúli termeléssel párhuzamosan az underlying score sheet (alátét kotta) segítségével megszólaltatható hárfaciterákat a németországi Berlinben, Klingenthalban és Markneukirchenben is sorozatban készítették.

A Jankó-pianínó

Az 1880-as évek második felétől divatossá vált hangszerekből évente több mint félmillió példányt értékesítettek. A nagyobb hangszeráruházakban az 1930-as évekig árulták, de 1945 után a német és osztrák citerák a városi muzsikusok egykor kedvelt polgári zeneeszközeiből lassan a hegyvidéki nép-zenészek hangszereivé váltak. A bajor és tiroli muzsikusok a fogólappal ellátott Zithert használták szívesebben.

Az alátét kották segítségével használt citerák mellett Németországban már 1880 körül megjelentek a tompítólécekkel és sablonszerű keretekkel működő Manualzitherek. A markneukircheni Karl August Gütter jóval korábban megépítette, de csak 1885-ben szabadalmaztatta a húrozatra merőlegesen felszerelt, filcezett tompítóbabákkal is ellátott lefogószerkezetet. A bejelentett szabadalmi rajzon négy olyan keresztléc látható, amelyekre úgy illesztette rá a filcbabákat, hogy azok a lécek lenyomásakor a megjelölt akkordba nem illő hangokat elnémítsák. A húrozat arpeggió-szerű, vagy akár ritmikus pengetésekor csak azok a hangok szólaltak meg, amelyek a megadott harmóniába illettek. A léc felengedése után egy másik tompítósor lenyomásával újabb akkord csendülhetett fel, így az egyszerűbb harmóniameneteket könnyen lejátszhatták az összhangzattanhoz kevésbé értő játékosok is.

Gütter engedélyezte Hermann Lindemann-nak az Akkord-Zitherek kizárólagos gyártását, így Klingenthalban készült el a legelső Manualaufsatz (kezelő-rátét) segítségével megszólaló Volkszither. Lindemann folyamatos pereskedés árán se tudta teljes kizárólagosságát érvényesíteni, így több szászországi hangszerkészítő, köztük Theodor Meinhold, Paul Thierfeld és Julius Müller is készített hasonló instrumentumokat.

Az orthotonophonium

Az amerikai hangszerészek sokáig büszkén állították, hogy a napjainkig használatban lévő autoharp azonos azzal az 1882-ben bejelentett pszaltérium formájú citerával, amelyet a német származású philadelphiai Charles Frederick Zimmermann készített. A későbbi autoharppal ellentétben a német találmányokkal egy időben megszületett amerikai akkordcitera más elven működött. Zimmermann a húrhosszak felezővonalában elhelyezett hangtompítókat nem felülről nyomogatta a húrozat irányába, hanem csúszkaszerűen ki-be húzogatta, sőt bármelyik helyzetben rögzíthette is azokat. A hangszerész által trigger barnak nevezett lécek alsó felére kampószerű, bőrrel bevont fogakat applikált, amelyeket olyan sorrendben helyezett el, hogy azok csak a megfelelő húrokba akadhassanak bele. A fogaslécekkel a kiválasztott akkordba nem illő hangokat teljesen elnémíthatta, vagy azokat éppen csak megérintve, flazsolettszerű hangon szólaltathatta meg. A menzúra felénél leszorított hangok egy oktávval magasabban zengtek, míg több shifter egyidejű kihúzásakor variálhatta is a zeneeszközön megszólaltatható hármas- és négyeshangzatokat. Zimmermann is autoharpnak nevezte találmányát, ennek ellenére az amerikai folkzenészek által hasonló néven ismert hangszert ma is Karl August Gütter eredeti német szabadalma alapján gyártják világszerte.

Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.

A Henry Charles Marx által alapított Phonoharp Company kelet-bostoni manufaktúrájában számos új hárfaciterát kísérleteztek ki. William W. Batchelder a cég megbízásából 1894-ben szabadalmaztatott találmányára a húrozat fölé tologatható vagy lenyomható lécek helyett perforált fémlemezt szerelt.

Az akkordoknak megfelelő hangokat csak ott lehetett megpendíteni, ahol a merev lemezből kivágott nyílások voltak. Ahol az acéllemez eltakarta a húrokat, azok a hangok természetesen nem szólalhattak meg. A phonoharpnak nevezett hangszer egyszerűsége miatt az új hárfacitera nagyon népszerű és olcsó volt, így a századforduló táján rengeteg példányt adtak el belőle.

Marx saját szabadalmaként lajstromoztatta a Marxophone vagy Celestaphone nevű instrumentumát, melynek kettesével feszülő húrjait vékony acélszárakra illesztett, fából készült kalapácsfejekkel ütötte meg. A laprugóból hajlított ütőszárakat közvetlenül az ujjaival nyomkodta, így a billentyűket kézzel helyettesítette. Visszafogó híján a hajlékony ütők végén lévő fejek többször is visszapattanhattak a húrokra, ezért a Marxophone-ok tremolószerű mandolinhangon szólaltak meg. A citerák különböző változataiként az ukelint, a violin ukét vagy a pianolint még egészen az 1960-as évek végéig gyártották, és nagy áruházakban értékesítették.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X