A legendás oxfordi St. John’s College akusztikai tanszékének professzora, Robert Holford Macdowall Bosanquet legelsőként tervezett olyan klaviatúrát, amellyel az oktávot 53 részre osztva igyekezett matematikailag is tiszta, lebegésmentes hangközöket lejátszhatóvá tenni.
Az egymásra következő kvint hangközök kiadják a 12 félhangból álló hangsort, de a tiszta oktávokból felépülő 7 oktávos távolság szűkebb, mint ugyanez kvintekből építve. Ezt a negyed hangnál is kisebb hangtávolságnyi különbséget nevezzük püthagoraszi kommának, melyet akkor is hallhatunk, ha a kvinteket egyetlen oktávba transzponáljuk össze.
Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.
Azok az akkordok, amelyek tartalmazták ezt a szűkebb, farkaskvintnek is nevezett hangközt, kifejezetten hamisan szólaltak meg. A hangolás elméletével foglalkozó fizikusok ennek a csekély, de zavaró különbségnek az eltüntetése céljából kísérleteztek a különféle új temperálásokkal. Ha csak bizonyos kvinteket érintettek a tiszta hangzástól eltérő módosítások, egyes hangnemekben tisztábban, míg másokban hamisabban játszhattak.
Az egyre több hangnem és a szabadabb modulációk igénye miatt a 19. század elejétől általánosan alkalmazták a püthagoraszi komma 12 egyforma részre való elosztását, így hozták létre a máig használatos egyenletes temperálást. Miután a kromatikus hangsor félhangjai pontosan egyforma távolságra vannak egymástól, valójában az összes hangköz hamis. A hamisságérzet koronként változik, hisz egykor irtóztak volna az egyenlő hangközöktől, míg a mai fül számára mindez természetesnek tűnik.
Az egyenletes temperálás kompromisszumaiba nem nyugodtak bele azok a teoretikusok,
akik a 19. század vége felé újra időszerűnek gondolták a minden hangnemben egyformán használható, tökéletes billentyűrendszer kifejlesztését. A legendás oxfordi St. John’s College akusztikai tanszékének professzora, Robert Holford Macdowall Bosanquet legelsőként tervezett olyan klaviatúrát, amellyel az oktávot 53 részre osztva igyekezett matematikailag is tiszta, lebegésmentes hangközöket lejátszhatóvá tenni. Az enharmonikus harmóniumot 1872 körül a londoni Jennings készítette el számára, majd az új találmányt 1876-ban a Londoni Világkiállításon mutatták be.
A 7 sorba rendezett billentyűzet első látásra meglehetősen bonyolultnak tűnt. Bosanquet úgy tervezte meg a billentyűcsoportokat, hogy a tiszta hármashangzatokat minden hangnemben kényelmesen lehessen lefogni. Arthur Joachim von Oettingen 1876-ban hallotta először az enharmonikus billentyűzettel megszólaltatott hangszert, melynek egyszerűsített és tökéletesített változatát több évtizedes kitartó kísérletezés után 1914-ben mutatta be.
Az Orthotonophonium elnevezésű mikrotonális hangszert a stuttgarti Schiedmayer Pianofabrik készítette el. Enharmonic Keyboard for Organs megjelöléssel az amerikai Henry Ward Poole is szabadalmaztatott tiszta hangközök megszólaltatására alkalmas klaviatúrát. A 20. század elejétől számos további változatban készítettek mikrotonális tasztatúrákat és instrumentumokat, de azokat főként a zenetudományi és hangfizikai kísérleteknél alkalmazták.