„Ha valaki megtalálja a kapcsolatot a zenével, az egy életen át végigkísérő támogatás és menedék lehet számára” – vallja Toth Barbara, az Altalena Nyári Akadémia igazgatója. Toth Barbara hegedűművész a Kölni Zene és Táncművészeti Egyetemen, valamint a Londoni Királyi Zeneakadémián végezte hangszeres tanulmányait. Jelenleg is a brit fővárosban folytatja sokszínű művészi munkáját, melybe a koncertezés és a tanítás éppúgy beletartozik, mint a magyar gyökerek ápolása, vagy épp a fiatal művészek mentális egészségének támogatása. Az Altalena blog legújabb bejegyzésében ezekről a témákról kérdeztük őt.
– Hol kezdted a hangszerrel a pályád? Hogyan vitt az utad egészen Kölnig, majd Londonig?
– A pályám Makón indult, csupán gyermeki kíváncsiságból és a helyzet adta lehetőségből. Egyre kevesebb diák járt a zeneiskolába így lehetőséget adtak más tagozatoknak is, hogy csatlakozzanak a délutáni hangszeres órákhoz. Volt szó otthon zenetanulásról, de az, hogy a hegedű mellett döntöttem annak köszönhető, hogy kedves Bíró Anita hegedű tanárnő toborzásba kezdett, és egy akkori kis diákjával hangszerbemutatót tartott. Nekem ennyi kellett, és attól a pillanattól kezdve hajthatatlanul hegedülni szerettem volna. A szüleim már akkor is és azóta is ösztönöztek, hogy kövessem a megérzéseim, mindenben a legnagyobb odaadással mellém álltak … na jó… majdnem mindenben, és támogatták az utamat, így hát következő év szeptemberében már mentem is az első hegedűórámra, méghozzá Bíró Anitához, aki akkor még nem is sejtette, hogy mekkora szerepet fog játszani az életemben. Nagyon élveztem azokat az éveket, Anita iszonyatosan sok lehetőséget teremtett nekünk szerepelni. Csupa örömzene volt minden egyes közös gyakorlás a zenekarokkal, kamaracsoportokkal, és mindemellett ott voltak az egyéni fellépések.
Már kislány koromban London lebegett a szemeim előtt, de előtte egy-két ösvényt még ki kellett taposnom. Például, szinte az utolsó pillanatban döntöttünk úgy, hogy ha már úgyis hétvégi gyerek leszek otthon, akkor már szinte mindegy, hogy egy vidéki konziban vagy Budapesten folytatom a tanulmányaimat.
Egy konzultációs óra után Pichner Teréz, kivételes pedagógus arra bátorított, hogy a Bartók Béla Konzervatóriumban van a helyem, és a következő öt évem az ő osztályában telt. Imádtam Budapestet, imádtam Teri nénit, a módszereit, az odaadását, a törődést és figyelmet, amit tőle kaptam, a haknikat és a közösséget. El is repültek ezek az évek gyorsan, majd ismét döntések előtt álltam, hova tovább… Persze az én fejemben továbbra is London élt, de az egy igen nagy ugrás lett volna, így volt még egy állomásom azelőtt, méghozzá a Kölni Zene és Táncművészeti Egyetemen. Michael Vaiman osztályában töltöttem 4 évet, és a sok jó tanács mellett gyönyörű hegedülést hallhattam tőle nap mint nap, valamint megértettem, hogy mit is értenek az emberek azalatt, hogy ha külföldre kerülök, kinyílik a világ előttem. Kölnből már tényleg csak egy szökkenés volt, és egy sikeres felvételi vizsga, hogy végre szerencsét próbálhassak Londonban.
Mai fejjel már látom, hogy minden egyes állomás kulcsfontosságú volt, és valószínűleg nem sikerült volna egyik a másik nélkül. Pauk Györgyöt nem hiszem, hogy be kellene mutatnom, de azt hadd osszam meg, hogy a pandémia alatt az ő történetei, odafigyelése és elkötelezettsége volt a legnagyobb inspiráció számomra. Például, felhívott egy alkalommal, hogy mit csinálok, én éppen gyakoroltam, majd ő megosztotta velem új felfedezését, és hogy ő is gyakorol, mivel rossz ujjrendet használt a Beethoven hegedű szonátákban, így most újratanulja őket. Szóval két és fél éve sikeres mesterdiplomával, melyet a Királyi Zeneakadémián szereztem Pauk György mestertanári vezetésével, megkezdődött számomra a nagybetűs élet.
– Jelenleg hogyan tölti ki a napjaidat a zenélés? Mi mindennel foglalkozol?
– Mint úgynevezett szabadúszó zenész élem a mindennapjaimat, de ebben azért van némi stabilitás is. Például a 30 növendékem, akikkel heti egyszer foglalkozom, nagyrészükkel egyénileg, de vannak kamaracsoportok is köztük. Emellett másik stabilitást adó pont, hogy asszisztens vagyok egy zenei szalonban, valamint az Altalena Nyári Akadémia szervezése is igen sok időmet lefoglalja. De ez mind csak úgy tud működni, ha továbbra is a zenélés kapja a főszerepet. Saját magam jóllétének abszolút feltétele, hogy rendszeresen gyakorolni tudjak. Az elmúlt időszakban igen sűrű volt a koncertkalendárium, tele volt a naptáram számomra kedvesebbnél kedvesebb projektekkel.
– Szólózás, zenekar, tanítás… Mennyire állnak hozzád közel az egyes szerepkörök? Van esetleg kedvenced?
– Nehezen tudnék sorrendet állítani, de azt biztosan tudom, hogy a kis létszámú projektek állnak hozzám a legközelebb. Mint frissdiplomás persze hajthatatlan voltam, hogy játszhassak minél többet és több helyen, minél több emberrel kerüljek összeköttetésbe. Elég nehéz elindulás volt, mivel sajnos a mestertanulmányi éveimet a pandémia alatt végeztem, és a szobámból nehéz volt kapcsolatokat építeni. Az állandó rohanás és időhiány kicsit kiábrándított ebből a fajta munkából, viszont azóta visszataláltam az értékes műhelymunkákhoz, és szerencsére csodás emberek vesznek körül, akikkel igazán megéri együtt muzsikálni. Valamint a tanításban is úgy érzem, hogy a foglalkozás megtérül, amikor az egészen piciket is ilyesfajta közös munkára invitálom, azonnal reflektálnak és partnerek benne. Ha mégis választanom kellene, akkor a szívemnek legkedvesebb a kamarazene. Duó partneremmel, Orvos Krisztinával mint Duo Vivante koncertezünk, és gyakran ki is bővül a hegedű-zongora formációnk. Az utóbbi hetekben például énekesekkel dolgoztunk együtt.
– Mit tartasz a tanításban a legfontosabbnak?
– Valószínűleg más országokban más lehet a kollégák tapasztalata, de én úgy érzem, a jelenlegi világban, legalábbis Angliában, ha valaki megtalálja a kapcsolatot a zenével, az egy életen át végigkísérő támogatás és menedék lehet számára. Nagyon elfoglaltak a gyerekek iskola után is, és jó őket átszellemülni látni a hangszeres órákon. Sokszor úgy érzem, hogy feltöltődnek az óra alatt, jó kedvvel és élménnyel térnek haza. Ezt nagyon fontosnak tartom, mivel többségüknek nem a zenész karrier a cél. Igyekszem az óráimat úgy formálni, hogy hamar önállóságot tanuljanak, kreatívan és kíváncsisággal kezdjenek el minden darabot, még egy új skálát is. Sokat énekelünk, táncolunk, és beszélgetünk az ötleteinkről. Gyerekként úgy gondoltam, hogy a hegedű az én hangom, ami beszél helyettem, és később realizáltam, hogy ha nem vagyok képes szavakkal legalább magamnak megfogalmazni a gondolataimat, érzéseimet, akkor nagy valószínűséggel az üzenet hiányosan fog megérkezni a közönséghez. Szeretnék segíteni a diákjaimnak megtalálni a saját hangjukat az élethez.
– Mik a szabadúszózenész-lét legnagyobb kihívásai? Akár szakmai, akár személyes szempontból?
– Higgadtnak, türelmesnek maradni, és megtanulni nemet mondani. Elfogadni, hogy vannak teljesen őrült hetek, és egészen csendes időszakok, amiket okosan ki kell használni. Ilyenkor nem szabad igazán leállni, hanem el kell kezdeni előre gondolkozni és menedzselni magunkat, a papírmunkák végére érni… Szóval az ilyen kevésbé izgalmas, nem túl művészi teendőkkel napirendre kerülni.
– El tudnád képzelni, hogy valamikor hazatérj, és hasonló módon dolgozz?
– Érdekes, hogy erre pont rákérdeztél, mert az utóbbi időben sokszor eljátszottam a gondolattal. Bármennyire is szeretem a nyüzsgést és Londont, így lassan öt év után mégsem látom ezt hosszútávon működőképesnek. Már lassan 10 éve eljöttem Magyarországról, és a kíváncsiságomat nem hagyja nyugodni ez a kérdés, hogy hogyan boldogulnék ott szabadúszóként azzal a tapasztalattal, amit az elmúlt években szereztem. Ha valamit, azt biztos megtanultam, hogy minden lehetséges, csak tenni kell érte, nem pedig várni és reménykedni, hogy majd csak jönnek a lehetőségek. Sokszor úgy érzem, hogy magyarabb életet élek itt, mint otthon valaha, mert rengeteg magyar vesz körül. Nagy szerencsémre itt él tucatnyi rokonom, a magyar néptánc közösség és kollégák, így nem telik el nap, hogy ne beszélnék magyarul. Fontosak számomra a gyökereim és szomorú, hogy erre itt kellett rá jönnöm.
– Hogyan ismerkedtél meg Balog Alexandrával? Hogyan kerültél az Altalena csapatába?
– Jó kérdés… nem azért, mert nem emlékszem, hanem mert valahogy mintha mindig is ismertük volna egymást. Teltek a konzis évek, tudtunk egymásról, közös barátaink voltak, de mi mégis kerülgettük egymást évekig. Azt hiszem az első közös projektünk a Sziget Fesztiválon volt, ahol meglepetésemre egészen nagy szerepet kaptam: az opera előadásoknak én lehettem a koncertmestere, és nagyon élveztem, hogy az egész csapat, nem csak a zenekar, de a szervezőgárda is mind korunkbeli volt. Majd London is összekötött bennünket, igaz, hogy elkerültük egymást, de hamar kiderült, hogy gondolkodásunk és szemléleteink nagyon hasonlóak az életről. Kínában is jártunk közösen és egyik dolog jött a másikból, Altalena tag lettem.
– Milyen a személyes kötődésed a projekthez, a csapathoz?
– Nagyon hálás vagyok Alinak a lehetőségekért, amiket kaptam tőle, és az évek során kialakult nagyon erős bizalomért. Inspiráló a csapat részének lenni, mert szuper dolgokat csinálunk és alkotunk. Sajnálom, hogy a Bozsoki Zenei Táborokban még nem vettem részt, és nem láthattam, hogy miként is indult a szervezői út, de az elmúlt pár évben végtelenül izgalmas volt részese lenni a csapat fejlődésének, és látni, hogy mekkora utat tettünk meg.
Kedvenc pillanataim egyike az Altalena Fesztivál és Nyári Akadémia ideje alatti kupaktanácsok egy hosszú nap után, az ötletelés az aznapi tapasztalataink alapján. Amikor már annyira fáradtak vagyunk, hogy csak fekszünk a nappali közepén, és így beszéljük át a másnapi teendőket nagy kacajokkal. Ekkor persze jön még egy új ötlet egy új lendülettel, és bumm, oldjuk meg, és megcsináljuk. Másik kedvenc, kicsit csendesebb pillanatom, amikor már mindenki tudja hová és mikor kell mennie, csak működik a tervezet kérdések és instrukciók nélkül – mi szervezők pedig ilyenkor hátra tudunk dőlni, és élvezhetjük ezt.
– Mi a te konkrét szerepköröd az Altalenában?
– Az én szerepköröm az Altalena Nyári Akadémia igazgatása és szervezése, a professzorokkal, valamint a diákokkal való kapcsolattartás. 2020 óta vagyok aktívan része a csapatnak. Besegítettem ahol tudtam, majd Balog Gabriella táborigazgató jobb kezeként dolgoztam a fesztivál alatt, de az előmunkálatokban akkor még nem vettem részt. Majd Gabó úgy döntött, hogy inkább átadná ezt a feladatot másnak, és ekkor kérdezett meg Ali, hogy vállalnám-e a kurzusok igazgatását. Ehhez én is kaptam egy csodás jobb kezet, Balog Rozit. Feladatom emellett, mivel nagyon fontosnak tartom a testünk és lelkünk fejlődését és tanítását is, emberként és művészként is, hogy ehhez kapcsolódó támogatásokat is kapjanak a hallgatók. Könnyű figyelmen kívül hagyni ezt a fajta éberséget és tudatosságot, főleg egy intenzív mesterkurzus során. Éppen ezért pár éve már nagy megtiszteltetés, hogy velünk tart Bartalis Edit, mindfulness coach, aki közös interaktív szemináriumokat tart nálunk, valamint személyes tanácsadásra is járhatnak hozzá a kurzushallgatók. Minden reggel mozgásra invitálom a jelenlévőket, és ez egy kiváló közösségépítésnek is bizonyult. Roppant inspiráló volt, amikor a művésztanárok is velünk futottak vagy jógáztak reggel.
– Mik a jövőbeli terveitek, céljaitok az Altalenával?
– Célunk egy közösség kiépítése, fenntartása és éltetése. Altalena tagnak lenni egy kiváltságos dolog, mert tudjuk, hogy számíthatunk egymásra. Jelenlegi tagjaink mind fantasztikus zenészek és hatalmas öröm, hogy nevesebbnél nevesebb professzorok fogadják el a meghívást a Fesztiválra, a Nyári Akadémiára valamint közös koncertekre. Nagyon sok izgalmas dolgot tervezünk. Merünk nagyot álmodni, és ezért sokszor nehéz a realitás talaján maradni, de hát csak nem véletlen született a mondás, hogy “Aki mer az nyer”. Dolgozunk külföldi kapcsolatokon és mentor programokon, koncertsorozatokon, összművészeti kollaborációkon és természetesen az idei XI. Nyári Akadémia és Fesztivál részletein, melyeket már kereshettek is a weboldalunkon és közösségi média felületeinken.
