A zene és a tánc különös kapcsolatáról gondolkodtunk közösen a legutóbbi alkalommal. Arra jutottunk, hogy a ritmus összekötő kapocs a kettő között. A ritmus – Platón meghatározása szerint – a mozgás rendje. A táncban ez a mozdulatok időbeli rendezettségére, a zenében pedig a hangok elrendezésére utal. Ha a kettő szinkronban van egymással, vagyis egy időben történik a mozgás, a kettő összekapcsolódik.
A válaszok kérdéseket szülnek
Ahogyan talán a blog olvasói már számítanak is rá, a gondolkodás során talált válaszok általában újabb kérdések kiindulópontjai, nincs ez másként most sem. Számos izgalmas irány kirajzolódik, ha továbbvisszük a fenti gondolatmenetet.
A zenének és a táncnak az összekapcsolódása ráirányíthatja a figyelmünket például arra, hogy vajon mit keres az ember ezekben a tevékenységekben, miért kezdte el csinálni és miért része minden kultúrának a mai napig. Az ugyancsak érdekes kérdés, hogy ez az összekapcsolódás mit jelent tulajdonképpen, miféle új minőség jön létre akkor, amikor ez megtörténik. De akár onnan is kiindulhatunk, hogy milyen jellemzői vannak még a zenének (és a táncnak) a ritmuson túl.
Mindezek közül talán az utóbbi kérdést a legkönnyebb megragadni – különösen úgy, hogy korábbi gondolatmeneteink a zene mibenlétéről és másokról támpontul szolgálhatnak a vizsgálatban –, és ezen elindulva megpróbálhatunk válaszokat találni a többi kérdésre is.
Hogyan épül fel a zene?
A zene hangokból és szünetekből áll, és korábban arra jutottunk, azokat a hangokat és szüneteket tekintjük zenének, amiben felfedezünk bizonyos rendezettséget.
A zenei hangoknak a jellemzői a hangrezgések fizikájából kiindulva a következők lehetnek: hangmagasság, hangerő és hangszín. Ezek közül az első kettő egyszerűbb, a hangszín meghatározása egy fokkal bonyolultabb, sok tényező figyelembevételével lehet csak leírni. Ha különböző hangmagasságú hangokat szólaltatunk meg egy időben, abból hangzatok, összhangzatok, akkordok lesznek. Mindezek a rezgéseknek egy adott pillanatra jellemző tulajdonságai.
A zene attól lesz zene, hogy ezeket a rezgéseket az értelmünk segítségével rendszerré alkotjuk. Ez azt jelenti, hogy valamilyen szabályszerűség mentén elhelyezzük ezeket egymás viszonyában – időben.
Ha több hangot helyezünk el (vagy ismerünk fel) rendezetten az értelmünk segítségével időben egymás után, azt nevezhetjük futamnak, dallamnak, akkordmenetnek, magát a rendezettséget pedig zenének. Hogy időben hogyan jelennek meg és tűnnek el a rezgések, mennyi ideig tartanak, vagyis hogyan mozognak, azok a zene időbeli tulajdonságai, aminek az alapja a ritmus, de ide kapcsolódó fogalmak az ütem és a tempó is.
Erről a rendezett mozgásról beszél Platón a kartánc esetében, amiről azt mondja, hogy az ember sajátja, hogy rendezettségre képes, mi pedig azt mondtuk korábban, hogy ez azért lehet az ember sajátja, mert van értelmünk, amin keresztül rendezni vagyunk képesek – például a hangok mozgását a zene, és a testünk mozgását a tánc közben.
Ahogy a zene, úgy a tánc is tekinthető önmagában is rendezettségnek, hiszen nem feltétlenül szükséges hozzá a hang, táncolni csöndben is lehet. Az, hogy ki mit tekint táncnak, ugyanúgy egyénfüggő, mint az, hogy ki miben hallja meg a zenét. Felfedezhető a tánc hópelyhek kavargásában, a városi forgalom ütemes lüktetésében, vagy akár tágabb értelemben egy ügyesen ritmusra vágott filmbeli montázsban is.
Szinkron
A zene és a tánc tehát két, az értelem által rendezett dolog, egymástól függetlenül is megállják a helyüket. Amikor a kettő együtt jelenik meg, rendezetten és már nem függetlenül egymástól, úgy közöttük a ritmus teremt összeköttetést. Erre azt mondjuk, szinkronban vannak egymással. A szinkron görög eredetű szó, azt jelenti, időben egyszerre történő (a szün – együtt és khronosz – idő szavak összetételéből).
Hogy melyik igazodik melyikhez, az nem feltétlenül számít, hiszen vannak táncok, amik a zene ritmusát követik (a táncelőadások jellemzően ilyenek), de vannak olyan zenék is, amik úgy jönnek létre, hogy egy-egy mozgást követnek (a filmzenék például többnyire ilyenek, a jelenetek dinamikáját, a képváltások ritmusát követik).
Az így létrejövő egység tehát egy újabb, ha úgy tetszik, magasabb szerveződésű rendezettség, mert két rendezett dolgot rendez egymáshoz bizonyos szempontok alapján.
Vajon mit keresünk a zenében és a táncban?
A zene és a tánc minden kultúrának része, az egymástól időben és térben is távoli népeknél is kialakult és a mai napig él, beszélhetünk az indiánok törzsi táncáról, a 70-es évek diszkólázáról vagy táncszínházi előadásokról. Nemtől, kortól, földrajzi helytől függetlenül van kapcsolatunk mindkettővel. Valamiért része az életünknek, mintha kimondva vagy kimondatlanul keresnénk benne valamit.
Arról is tettünk már említést korábban, hogy nemcsak a mi értelmünk rendezi a hangokat zenévé, de amikor hallgatjuk, a zene is rendez bennünket, érzéseket vált ki, rendezi a bennünk lévő emlékeket, a gondolatainkat. A fentiek alapján ugyanez valószínűleg elmondható a tánccal kapcsolatban is.
Amikor csak nézői, befogadói vagyunk a táncnak, az ugyanúgy egy érzékszerven keresztüli tapasztalatnak mondható, mint a zene hallgatása. Amikor azonban mi magunk táncolunk, akkor nem csupán passzív befogadók vagyunk, hanem egész testünkkel aktív részeseivé válunk a rendezettségnek, és – a ritmuson keresztül – összekapcsolódunk vele. A mozgásunk időbeli rendezésével “belekerülünk” a zenébe.
Ha mindezt másokkal közösen tesszük – ahogy arról Platón esetében a kartáncnál is felmerült –, vagyis ha együtt táncolunk másokkal, azonos ritmusra, akkor ráadásul nem csak a zenével, de a szinkronmozgás által a többiekkel is kapcsolódni tudunk a zene és a tánc élményében, és amíg a tánc tart, egyazon rendezettség részesei lehetünk. Ez egy olyan jelenség, amely valamilyen formában ugyancsak minden kultúrában és korszakban megtalálható, ezért nagy valószínűséggel természetes és emberi.
