Egy terület, ahol az olaszok tőlünk veszik át a módszert, de a finnek is elismerik a szakmai tudásunkat. Hogy az irodalomterápia inkább írás vagy olvasás, az pedig országonként, sőt, terapeutánként eltérő. Béres Judit, aki a PTE Biblioterápia szakának vezetője legutóbb veronai kollégáinak segített letenni a szakma olaszországi képzésének alapjait, ahol maga is oktat. Az irodalomterápia európai gyakorlatáról és Béres Judit nemrég megjelent Élet a sorok között című új könyvéről beszélgettünk.
– Interjúkban több alkalommal beszéltél már arról, mi az irodalomterápia, biblioterápia és hogyan használják a terápiás munkában az olvasást, a verseket, novellákat. Most haladjunk egy lépéssel tovább: az olvasás mellett az írás is lényeges része a munkádnak, ahogy az Élet a sorok között című könyvedből is kiderül.
– Ez a könyv lényege, a szíve, hogy vannak benne írásgyakorlatok. Számomra az volt a lényeg, hogy megmutassam, mennyire sokféle tud lenni az írás, mennyiféle írásmodalitás létezik, egyáltalán: mit tud az írás. Az írásgyakorlatok nagyon fontosak, ezek képezik a kötet gerincét. A gyakorlatok nagy részét önsegítő módon is kipróbálhatjuk, vagy csoportban, egy terapeuta vezetésével, ha elmegyünk egy irodalomterápiás csoportba.
– Vagyis nem kell kortárs költőnek lenni ahhoz, hogy az irodalomterápia írás részét használni tudjuk?
– Abszolút nem. Itt mindjárt hivatkoznék is Kate Thompsonra, akit a könyvemben is többször említek. Az ő filozófiája szerint az írásra úgy kell tekinteni irodalomterápiás szempontból, hogy az egy mindannyiunk számára természetes módon rendelkezésre álló eszköz. Hiszen írni – valamilyen szinten, legalábbis – mindenki tud. Azért mondom, hogy valamilyen szinten, mert ma már kevesen és keveset írnak kézzel.
Az, hogy ezeket a gyakorlatokat célszerű kézzel írni, mivel annak egészen más az érzelmi intenzitása,
valakinek teljesen új terep, amin ő már nem mozog, mert egyszerűen nem ír személyes szövegeket kézzel. Géppel ír mindent, eszközökön pötyög, nem papírra tollal. Thompson szerint érdemes az írást a mentális egészségünk szolgálatába állítani. Akár mindennapi gyakorlattá tenni, egyszerű dolgokon, például naplóíráson keresztül. Egy teljes könyvet szentelt a terápiás naplóírásnak, amiben bemutatja, hogyan lehet egy hétköznapi rutinból olyan gyakorlatot kialakítani, ami már terápiás hatású.
– Hogy működik ez a gyakorlatban egy csoportban?
– Az én irodalomterápiás csoportjaimban elég gyakran előfordul, hogy egy feladat kapcsán közlöm, hogy írunk, mire a kliensek egy része ijedten néz rám, hogy ő nem tud mondjuk önmagáról verset írni. Aztán néhány egyszerű instrukció után kiderül, hogy dehogynem. Ezzel a kliens valójában felfedezi a saját kreatív énjét. Rájön arra, hogy egész jó lett a szöveg, amit írt és fontos dolgokat tudott kifejezni általa.
Az nem cél, hogy irodalmi mércével jó szövegek szülessenek, de néha ez is előfordul.
A művészetterapeuták rendszeresen felhívják a résztvevők figyelmét, hogy nem kell képzőművészeti, zenei vénával rendelkezni. Ahogy az irodalomterápiához sem kell irodalmi véna, nem kell tudni írni, nem kell olvasottnak lenni. Viszont nyitottnak kell lenni arra, hogy a módszerek hassanak.
A lényeg az élmény, amikor az ember elkezd saját szövegeket létrehozni. Elkezdenek lebomlani azok a belső gátak, amik azelőtt álltak, hogy kreatív módon megtalálja az önkifejezési csatornákat. Most éppen az irodalomterápiáról, a terápiás írásról beszélgetünk, de más művészetterápiák is tudják ezt.
– Mire számíthat, aki belefog egy ilyen folyamatba és csatlakozik egy csoporthoz?
– Aki egyszer beleveti magát és kipróbálja bármelyik művészetterápiát annak óriási élmény magával kapcsolatban, hogy mennyi minden lakozik benne, amire nem is gondolt. Lehetőséget adnak arra, hogy saját magával foglalkozzon, hogy önmagát kifejezze, hogy a problémáira megoldásokat találjon, hogy másokhoz és saját magához is kompetensebben és új szemszögből kapcsolódjon.
Tehát akár a pozitív énkép és önértékelés, a saját testünkhöz való viszony, a múltbeli énünkhöz való viszony, a vele való együttérzés, a magunkhoz kapcsolódó empátia, önmagunk szeretete, a kapcsolataink mozgatórugóinak és életünk összefüggéseinek átlátása – lehetne sorolni, amihez el lehet érni ilyen módszereken keresztül.
Amikor írunk, akkor nem az a célunk, hogy jól írjunk. Az írás csak egy eszköz ahhoz, hogy elérjünk önmagunkhoz és másokhoz, hogy máshogy tudjunk ránézni önmagunkra, az életünkre, a többi emberre, a világra, a problémákra, és hogy új lehetőségeket találjunk.
– A traumaírás most nagyon népszerű műfaj. Mennyiben hasonlít ez az irodalomterápiára, esetleg van átfedés?
– Ha benne vagyunk egy irodalomterápiás folyamatban, vagy bármilyen önismereti folyamatban, akkor óhatatlanul előjöhetnek traumák. Akkor is, ha nem az a célunk, hogy traumákat mozgassunk. Lehet, hogy az a személy, aki részt vesz a csoportban, rálát valamilyen traumájára, vagy annak a hatásával kezd el foglalkozni.
A könyvemben azért is szenteltem külön fejezetet a traumának, a traumaírásnak, mert azt gondolom, hogyha ezt célzottan csináljuk, tehát hogyha valakiknek úgy szeretnénk segíteni, hogy traumaírást alkalmazunk, akkor ahhoz érteni kell.
Olyan segítő szakemberre van szükség, akinek vannak ismeretei a traumatizáltsággal kapcsolatban, tudja például, hogy működik egy traumát átélt személy, és hogyan lehet segíteni.
Nem lesz elég az, hogy arra biztatjuk a másikat, üljön le és írjon a vele történtekről. Nagyon érezni kell, hol vannak a határok, mi az, ami még jól esik a kliensnek, és mi az, ami már nem segít, csak mélyebbre löki. Vagyis nem elég, hogy kapcsolódunk a trendhez és elkezdünk traumát írni – akár egyedül, mert halljuk, hogy ez most szokás, hanem felelősen kell csinálni, annak is, aki a segítő szakember oldalán áll.
A könyvemben hivatkozom finn kollégáimra, Karoliina Maanmieli és Johanna Holopainen gyakorlataira, akik rendszeresen dolgoznak traumatizált felnőttekkel. Ők a szakirodalmat is megírták ehhez, ami finnül és angolul elérhető.
Teljesen más terep a traumairodalom, ahol akár háborús élmények, akár bántalmazással kapcsolatos traumák íródnak meg, sokszor önéletrajzi alapon. Ha ezt mások olvassák, az segítheti az ilyen élmények megértését, fejleszti a mentalizációs képességet és sorstársi közösséget nyújt az érintetteknek.
– Említetted a finneket, illetve egy angolszász szerzőt. Más országokban van-e különbség a között, amit irodalomterápia alatt értenek?
– A finnek úgy, mint a magyarok, a hetvenes években kezdtek el foglalkozni irodalomterápiával, viszont ők voltak az elsők Európában, akik létrehoztak irodalomterápiás egyesületet. Náluk nagyon felfutott ez a módszer, a klinikai és az úgynevezett fejlesztő irodalomterápiás területeken is nagy hagyományokkal rendelkezik.
Érdekes, hogy náluk az irodalomterápiában nagyobb hangsúlyt kap az írás, és kevesebb figyelmet a befogadás, az olvasás és az arról való beszélgetés.
Pont ellenkezőleg, mint ami Magyarországon. A képzés viszont, a hazai kétéves egyetemi képzéssel szemben – egyéves maradt. Kialakítottak egy olyan struktúrát, hogy akik különböző humán területekről jönnek, azok egy asszisztens, konzultáns jellegű képzettséget szereznek irodalomterápiából. Akik pedig az alapvégzettségük szerint jogosultak pszichoterápiát folytatni, azok lesznek csak irodalomterapeuták.
A PTE egyik volt biblioterapeuta hallgatója, Tóth Viktória közelről látja ezt, mivel már Finnországban él a családjával, s onnan kínálja az online irodalomterápiás szolgáltatásait.
Én 2005 óta vagyok kapcsolatban az Jyväskyläi Egyetemen a finn kollégákkal. Akkor még József Attila- és a kultuszának kutatása révén dolgoztunk együtt Tuomo Lahdelmával és a hungarológia, illetve a kreatív írás iránt érdeklődő hallgatóival. A finn kultúra, a környezeti értékek, az emberek mentalitása, a kollégák egymáshoz való viszonya mindig is magával ragadott.
Rengeteget tanultam tőlük arról, mi mindent lehet csinálni az írással azon túl, amit Magyarországon ismerünk. Sajnos nehéz követni a finn irodalomterapeuták munkáit, mivel sok csak finnül jelenik meg. De Juhani Ihanus, Johanna Holopainen és Karoliina Maanmieli angolul is publikálnak.
Az volt a célom, hogy az Élet a sorok között felvillantson valamit ebből a nagyon gazdag tapasztalatból, ami ezeken a helyeken fellelhető.
– Az olaszoknak pedig már te segítetted létrehozni a szakot?
– Igen, ez egy hihetetlen történet. Mindig meghatódom, amikor az olasz kollégák azzal reklámozzák a Veronai Egyetem új évfolyamát, hogy a magyar kollégák és a pécsi minta jelentette az inspirációt a szakhoz. Tulajdonképpen náluk ugyanazok a képzési modulok, nagyon hasonló tantárgyak vannak, mint nálunk.
– Te hogyan kerültél Olaszországba? Hogy kapcsolódsz a Veronai Egyetemhez?
– A magyar mellett olasz szakos vagyok. Amikor húsz éve a Pécsi Tudományegyetemen kezdtem dolgozni, akkor lehetőségem volt egyetemi oktatói Erasmusszal kiutazni. Gondolkoztam, hogy milyen órát tudok tartani, végül azt találtam ki, hogy irodalomterápiás bevezető kurzusokat hirdetek a külföldi partneregyetemeken.
Így jutottam ki több egyetemre, nem csak Olaszországba, hanem Finnországba, Csehországba is. A hallgatóság összetétele hasonló volt a mieinkhez, pszichológus, könyvtárszakos és tanárszakos hallgatók jöttek az órákra. A Veronai Egyetemen megismerkedtem Federica Formigával, aki a Veronai Egyetem docense és könyvtörténészként a kulturális örökséggel és könyvkiadással kapcsolatos szakon tanít. Ők akkor nem foglalkoznak semmilyen módon a könyvek, a szövegek, az irodalom terápiás használatával. Tőlem hallották, hogy ilyen van. A következő években több külsős gyakorló irodalomterapeuta is bekapcsolódott a munkába és mivel Olaszországban nem volt intézményesített egyetemi képzés formája a biblioterápiának, kitalálták a szakirányi továbbképzést, majd az egy éves mesterszakot.
– Olaszországban milyen az irodalomterápia gyakorlata?
– Az olaszoknál van pár pszichológus, pszichoterapeuta, aki privátban dolgozik művészetterápiákkal, például az irodalomterápia eszközeivel is. Aztán vannak művészek, mint például a Dome Bulfaro, aki kortárs költő és szobrászművész. Kb. tíz éve dolgozik irodalomterápiával, költőként elsősorban a nyelvvel, az írás részével, olyan alapokon, ahogy Nicholas Mazza ír róla. A könyvemben tőle is szerepelnek gyakorlatok. Ő és a monzai Mille Gru Egyesület egy nagyon magas színvonalú online irodalomterápiás folyóiratot is létrehozott, a Poetry Therapy Italiát. Képzőművészek csinálják az illusztrációkat, a szerzők egy része művész, más része mentálhigiénés szakember. Régi terv, hogy nekünk is legyen egy ilyen folyóiratunk, éppen az első számon dolgozunk a Magyar Irodalomterápiás Társaságnál.
De az olaszoknál jelen van a hagyományos, könyvekkel dolgozó irodalomterápia, biblioterápia is, például Marco Dalla Valle jóvoltából. Ez fontos, mert sok könyvtáros és pedagógus is jár a veronai képzésbe, akiknek szükségük van a könyvre is, azokra a szövegekre, amikkel amúgy is dolgoznak a könyvtárban, az iskolában.
– Hol állunk mi magyarok?
– Magyarországon nem számít újnak ez a módszer, már a hetvenes évek második felétől jelen van. Bartos Éva ekkoriban szervezte az első csoportokat, kezdett publikálni. Ő a könyvtárosok között kezdte terjeszteni a módszert, megismertetni velük, hogy mi az irodalomterápia, amit akkor még inkább biblioterápiának hívtak.
Kevesen tudják, hogy Magyarország élen jár az irodalomterápiában. Nálunk van a legnagyobb választék a képzésből,
hiszen léteznek bevezető jellegű tanfolyamok, pedagógus továbbképzések, valamint egy és kétéves egyetemi diplomát adó képzések. Érdekesség, hogy ennek megfelelően az évek során nagyon sokféle szakmából érkező szakembert elért ez a módszer. Pedagógusok, pszichológusok, könyvtárosok, szociális munkások, orvosok, lelkészek és mindenféle egyéb humán területekről érkezők megjelennek. Jó lenne, ha ezt a vezető szerepünket jobban tudnánk kamatoztatni, például a nemzetközi irodalomterápiás összefogás, kutatás vagy oktatás ösztönzőjeként. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
Élet a sorok között. Irodalomterápiás gyakorlatok mindenkinek (Budapest, Libri Kiadó, 2022)
