Beck Zoltán napjaink hazai popzenéjének egyik legismertebb dalszerző-énekese, a 30Y frontembere, emellett a Pécsi Tudományegyetem oktatója. Mintha egész élete a határátlépésekről szólna: irodalom, tudomány, zene szorosan és változatosan kapcsolódik nála. Egyik legutóbbi projektje a Grecsó Krisztiánnal közös Hoztunk valamit magunkból című album, amelynek bemutatójára január 24-én és 25-én kerül sor.
– Gyerekkorában magyartanár vagy rocksztár akart lenni?
– Egyik sem: nem fogalmaztam meg, hogy valami akarnék lenni. A nagymamám azt mondta, hogy mivel szépen beszélek, legyek pap, aminél ő nagyobb dicsőséget nem tudott elképzelni. Édesanyám inspirációja révén érdekelt a képzőművészet, majd tízéves korom körül megvehettem az első gitáromat. Azóta írok dalokat: valahogy eleve nem mások zenéje izgatott.
– Aztán lett egy magyar szakos diplomája. Az irodalmat is zenészként vizsgálta?
– A dalszövegeimnek erős az irodalmi tapadása, végtére is emberi történeteket írok. Ez általában is igaz a magyar zenei térre: az írott irodalom ott van, ott visszhangzik a dalokban.
– 2010-ben védte meg disszertációját. Roma irodalommal foglalkozni határsértő volt akkor?
– A romológia vagy még inkább a Roma Studies önálló diskurzustérként máig emancipációs problémákkal küzd. Ezzel együtt, mondjuk, rákérdezni arra, hogy létezik-e etnikus természetű irodalmi kánon, és ha igen, akkor milyen módon létezik, milyen stratégiák mentén lehet róla gondolkodni, mindenhogyan valamiféle szubverzív természetű dolog. Kanonikusnak tűnő, megszokott elbeszéléseket mozdítunk ki, így aztán már maga a rákérdezés is határsértés.
– Az egyetemen a 30Y sztárjaként vagy szigorú oktatóként tekintenek önre?
– Az előbb fejeztem be az előadásomat, és az épület előtt beszélgettem a hallgatókkal, közben odaszaladt egy lány papírral és tollal, persze a kötelező szelfi is megvolt, aztán beszélgettünk tovább.
Szóval nem kell se álcáznom magam, se hivalkodnom azzal, ki vagyok, minden térben könnyen és önazonosan mozgok, az aktuális szerepeim természetesen választódnak el vagy érnek össze.
– Pécsen létrehozta a Zenélő Egyetemet, miközben a popzene és az akadémiai szféra a köztudatban távol áll egymástól.
– Egyszerű volt a ZEN alapgondolata: a popzene mint társadalmi fenomén mindenütt jelen van az életünkben a hajviselettől az öltözködésig, mégis úgy hisszük, nincs vele értelmezői feladatunk. Az is lehet, hogy popzenészként volt bennem rejtett megbántottság is, hogy ez a zene valami leértékelt ifjúsági kultúra, amit illik egy idő után kinőni. Elkezdtünk a hallgatókkal és oktatókkal egy most már több mint tíz éve futó programot, elméleti és gyakorlati kurzusokat kínálunk az összes egyetemi karunk számára.
– Az irodalommal sokrétű a kapcsolata, a tanítás-kutatás mellett a Libri-díj zsűritagságától a kortárs irodalom jeleseivel közös előadóestekig. Grecsó Krisztiánnal lemezbemutató koncertje lesz a Müpában: mit hoznak magukból?
– Valójában mi magunk leszünk és vagyunk a határsértés. Mindketten folyamatosan próbálunk ellépni az elvárásokkal teli tekintet elől: Krisztián dalokat ír, én prózát olvasok, olyan hangszereket szólaltatunk meg, amelyeknek nem vagyunk professzionális művelői. Ettől ez lehetne szimpla dilettantizmus is, ha nem arról szólna az előadásunk, ami alkotói értelemben összeér bennünk: olyasmit pakolunk az estbe, amit egyikünk se tudna a másik nélkül, és ezért a valamiért érdemes kockáztatni mindent.
