Jakobovits Kitti tanácsadó szakpszichológus, irodalomterapeuta, az Irodalomterápia című könyv szerzője: íróknak, szövegekkel szakmai szempontokból foglalkozóknak vezet irodalomterápiás csoportokat. A szakembert többek közt arról kérdeztük, vannak-e szakmaspecifikus problémák. Eltűnik-e az íráskészség, ha megdolgozzák a traumát, vagy élhet hétköznapi életet egy szerző?
– Az irodalomterápia mellett a pszichológia egyik speciális vonalát követve az alkotóknak, a művészeknek a lélektanát vizsgálod, és ezzel kapcsolatban indulnak csoportjaid. Mesélj egy kicsit arról, hogy mi a különbség a kettő között, miben más ez, mint a „sima” irodalomterápiás csoportok!
– Valójában ez ugyanúgy egy irodalomterápiás csoport, ugyanúgy befogadóvá válnak az alkotók. Abban más, hogy a célcsoport kifejezetten irodalmi területen alkotókat takar: például költőket, írókat, drámaírókat. Ezt egyébként nagyon nehéz volt meghatározni a csoporttervezés során. Az pont egy téma lenne a csoportban, hogy ki és hogyan definiálja magát írónak, ezért például nem volt egyértelmű az, hogy én csak írókat hívok be. Az-e az író, aki már publikált, vagy aki még csak szeretne azzá válni? Ezért jött igazából ez az irodalmi területen alkotók elnevezés, mert bízom benne, hogy ez elég tág ahhoz, hogy sokan magukénak érezhessék. Én tanácsadó szakpszichológusként dolgozom, így ezt egy önismereti csoportlehetőségnek látom: egy önismereti felületnek az irodalmi alkotók számára irodalomterápiás eszközökkel. Igazából a módszertan, az eszköz maga az irodalomterápia.
– Témájában különbözik más csoportoktól?
– Igen, alapvetően a tematika olyan kérdésekből, dilemmákból, kételyekből épült fel, amikkel kifejezetten ez a célcsoport találkozik, vagy találkozhat. Például az írói identitás: hogyan definiálom magam? A személyiségem többi részéhez kapcsolódóan hol helyezkedik el az irodalom? Hogyan integrálom ezt az egészet? Ki vagyok én? Hogy jelenek meg? Benne van a tematikában az ihlet, az alkotófolyamat, de vannak kézzelfoghatóbb dolgok is, mondjuk a publikálástól való félelem, vagy a kritika elfogadása, illetve a néha igencsak toxikus közegben való létezés. Mindegyikhez az irodalomterápia módszertana szerint van egy szöveg, amivel befogadói oldalról foglalkozunk. A szövegek tematizálják ezeket a kérdéseket, dilemmákat. Ez egy 12 alkalmas csoport, heti rendszerességgel, így három hónapig tart.
A célja, hogy teret nyisson az alkotóknak arra, hogy ezekről a dolgokról és ezeknek a dolgoknak a lélektani oldaláról beszélhessenek. Azt látom, hogy írótáborokkal, szemináriumokkal, irodalmi rendezvényekkel el van látva ez a közeg, ezeken a helyeken azonban nincs arra lehetőség, hogy pszichológussal beszélgessenek arról, hogy ők mindezt belül hogyan élik meg.
– Léteznek-e olyan problémák, amelyek kifejezetten ennek a szakmának a specialitásai?
– Az utóbbi években elkezdtem foglalkozni azzal a rengeteg hiedelemmel – amiknek akár lehet is valamennyi valóságalapja – melyek az alkotókról, a művészekről keringenek. Például hogy az alkotáshoz boldogtalannak kell lenni, trauma kell, szenvedni kell, de gyakran megjelenik az alkoholizmus, a szerhasználat, a különc, bohém élet is. És nemcsak visszamenőleg romantizálva a híres művészeket, hanem abszolút a jelenben is gyakran kapcsoljuk össze ezeket.
A pszichológus praxisomba is jönnek fiatalok különböző okokból nagy szenvedésnyomással, de már az első interjú alatt, vagy később a folyamat során megjelenik, hogy egyébként írogatnak vagy írnak, és félnek attól, hogy ha én most itt „meggyógyítom őket”, – ezt erősen idézőjelben -, akkor nem fognak tudni írni. Van olyan kutatás, ami kimutatta és összegyűjtötte, hogy milyen hiedelmek vetik vissza valóban az alkotókat attól, hogy professzionális segítséget kérjenek, amikor szükségük lenne rá, az egyik például a vizsgálati személyek között is ez volt.
Ez szerintem nagyon veszélyes. Úgy gondolom, hogy van egy társadalmi felelősség azzal kapcsolatban, hogy el kell kezdenünk azon gondolkodni, hogy milyen hiedelmeink vannak az alkotókról. Lehet ugyanis, hogy mi magunk sodorjuk őket olyan helyzetbe, amiben aztán még rosszabbul lesznek.
– David Lynch mesélte egy interjúban, hogy elment pszichológushoz, és megkérdezte, hogyha a terápia sikeres lesz, akkor ez árt-e majd a kreativitásának. A pszichológus azt felelte, hogy igen, mire a rendező felállt és eljött. Az ehhez hasonló anekdoták építik az egyik ilyen tévhitet, hogy traumából vagy szenvedésből lehet alkotni.
– Igen. És nem állítom, hogy nincs így, de azt nagyon fontos látni, hogy egy terápia, vagy bármilyen önismereti út, pszichológiai segítség nem tünteti el a traumát. Azt átélted, az a tiéd, az onnantól a részed. Az, hogy feldolgozod, másik narratívát tudsz rá alkotni, más perspektívából tudod nézni, és nem aktív sebként tátong benned, viszont még a művészetedet is segítheti. De ez nem egyenlő azzal, hogy megszűnik.
A különböző pszichiátriai gyógyszerek azonban valóban hatással – serkentővel vagy gátlóval – lehetnek a kreativitásra, így részben érthető a pszi-világtól való távolságtartás, de egy tanácsadó nem alkalmaz gyógyszeres kezelést. A sikeres terápia kifejezés eleve egy abszurd fogalom, mert nem tudjuk ezt objektív mércével mérni.
– Ez egy élő, jelenlevő hiedelem. Egy írói válságban szenvedő ismerősöm a David Lynch történettel utasította el, hogy segítséget kérjen. Nem akar meggyógyulni, mert attól fél, hogy akkor nem tud alkotni.
– Igen, pedig ha erről a csoportról beszélgetünk, abszurd, hogy egy 12 alkalmas önismereti csoport bármiből bárkit is kigyógyítana. Igazából csak arra lehetőség, hogy egy picit odaforduljanak saját maguk felé, és elgondolkodjanak arról, hogy ők hogyan vannak ezekkel az állításokkal. Szerintem sok nem belülről jön, hanem a környezetből, a kultúrából integrálták, és azóta már ők is belsőnek érzik.
A csoporton az volt a jó, hogy a csoporttagokat illetően kifejezetten heterogén volt számos szempontból: szépirodalommal vagy szórakoztató irodalommal foglalkozott a csoporttag, publikált-e már, vagy még nem, hogy lírát vagy prózát ír, huszonéves, vagy ötvenéves, de a problémákban, a kérdésekben viszont teljesen homogén volt. Az volt a legérdekesebb az egészben, hogy egy többkötetes szerzőben ugyanazok a kérdések mozognak, mint egy kezdő blogolóban.
Számomra az önismereti célok voltak az elsődlegesek, és mondjuk másodlagos az, hogy a szakmai előmenetelükben hogyan haladnak tovább. De nagyon sokan aztán a visszajelző kérdőívben vagy más formában beszámoltak arról, hogy leadták azt a kéziratot, hogy jelentkeztek arra az állásra, amiről beszéltek, vagy hogy újra visszatértek az irodalmi közegbe. A csoport megerősítette őket abban, hogy ezt csinálják, merjék, és stabilabban állnak a lábukon.
– Adódik a kérdés, hogyha alkotókkal foglalkozol, ők saját szövegekkel is dolgoznak?
– Ezen a csoporton nem, ezt az első ponttól hangsúlyoztam is. Azt éreztem, hogy az nagyon könnyen átbillentette volna őket abba, amit egy műhelyezés során csinálnak, és elkezdtek volna „szakmázni. Minél inkább le akartam róluk hámozni a szövegeiket és őket magukat látni, hogy ne a műveikről, hanem önmagukról és egymásról gondolkodjanak.
– Volt-e olyan, aki esetleg írt közben, vagy alkotott a folyamat alatt, vagy a folyamat hatására?
– Tudok befejezett és leadott kéziratról, ami azóta történt, amiről tudom, hogy volt szerepe a csoportnak az utolsó löketekben. Ilyen talán több is. Hogy alatta született-e alkotás, azt nem tudom. Inkább olyan, ami már eleve létezett, legalább a fejünkben, vagy piszkozatként.
– Szóval nem az íráskészségből gyógyítod ki őket?
– Nyilván nem, azonban valószínű, van abban igazság, hogy a nehéz, próbára tévő élmények érzékennyé teszik az embert annyira, hogy valamiféle pontosabb vagy érzékenyebb kifejezőképessége lesz. Ebben látok egy lehetséges utat, de számomra az a nehézség, hogy sokszor ezt látják az egyetlen útnak.
Gerevich József Szemfényvesztő művészet című kötete abból a szempontból nagyon fontos, hogy megmutatja, a traumatikus élményeken túl még hányféle irodalmi, vagy bármilyen művészeti alkotásra irányuló motívum lehet. Kitágítja a perspektívát, hogy mi szolgálhat ihletként vagy forrásként. Nekem az a könyv segített megmutatni a csoportnak, hogy van számos más forrás is. Ne szűküljünk be erre főleg most, amikor a kortárs irodalomban trendi a trauma irodalom, az abúzus irodalom.
– Elizabeth Gilbert az írásról szóló TED előadásában veti fel, hogy miért fogadja el a társadalom, hogy az írók rossz mentális állapotban vannak, alkoholisták, szerhasználók, és fiatalon halnak. Mindenki rendben van azzal, hogy Hemingway főbe lőtte magát, mert ő volt Hemingway. De mi lenne, ha mondjuk életben tartanánk ezeket az embereket, és tovább alkotnának? Mi lenne, ha nem fogadnánk el társadalmi alapvetésnek, hogy hát igen, az írók már csak ilyenek?
– Ugyanaz a zenészek esetében a 27-esek klubja, ami misztikus dolog lett, de nem kötelező bekerülni. Túlélheted a 27. évedet, és lehetsz nagy művész akkor is. És igen, erre ráerősít a közeg is. Ahogy mondod, elfogadjuk természetesnek, és fontos a kérdésed, hogy mi lenne, ha egy kicsit vigyáznánk rájuk, és akkor még írhatnának egy-két dolgot.
– Ráadásul az alkotóknál, főleg képzőművészek esetében vannak beszámolók arról, hogy a betegségük vagy az állapotuk súlyosbodása egy idő után az alkotás rovására megy. Festőknél esetenként egy idő után már értelmezhetetlen képeik.
– Kutatások vizsgálták, hogy például mániás depressziós betegeknél, amikor lent vannak, akkor elnémulnak. Nem a depresszióban jön az írás, hanem amikor a mániás szakaszban alkotnak. Ha felkelni sincs kedved, akkor nyilván nem alkotni fogsz.
– Pedig nem csak az űzött vad típusú emberek tudnak alkotni, a világirodalom több, az irodalmat hétköznapi foglalkozásként űző írókról is tud – annak ellenére, hogy ez szentségtörésnek tűnik.
– Ez oda visz vissza, hogy nem csak ebből lehet alkotni, nem ez az egyetlen útja. Csak valamiért ez a szexibb, az izgalmasabb? Nem tudom. Freudnak a költő és a fantázia működéséből szóló művéből írtam most beadandót, egy kicsit rajtam van még ez a szemüveg. Ebben Freud például arról beszél, hogy befogadóként miért érzünk pozitív érzéseket, ha a költő negatív érzéseiről olvasunk, és ha ugyanazt a szomszédunk mesélné az asztal mellett, akkor meg húzódoznánk, nem akarnánk hallani.
Szerinte ennek az lehet az oka, hogy a költő zűrzavaros életét, traumáját, vagy a felettes én által letiltott vágyait, amiket mi egyszerű halandóként elfojtunk, és nem merünk vagy tudunk megélni, a művészeten keresztül mégis megmutatja, ezáltal pedig mi is, a saját felettes énünket nem zavarva, egy kicsit megélhetjük. Ennek alapján mondjuk azért lehet vonzóbb az űzött bohémélet, mert az arról szóló beszámolókon keresztül megélhetjük az erre irányuló vágyainkat. Kertvárosi kispolgárként elolvashatom a kertvárosi kispolgár író könyvét, és magamra találhatok benne, – de tudatos szinten. Azonban kertvárosi kispolgárként, ha a züllött bohémet olvasom, akkor igazából az ösztöneimmel találkozhatok. Ez már egy nagyon analitikus megközelítés, de ez magyarázat lehet arra, hogy tudat alatt miért vonzódunk jobban az ilyen alkotó karakterekhez. Megélik helyettünk is azt, amit mi nem teszünk.
– Előfordulhat, hogyha ők is ugyanolyan normális átlagemberek, mint mi, akkor tulajdonképpen mi is csinálhattuk volna ezt, és szembe kellene néznünk azzal, hogy nem volt bátorságunk, vagy más miatt nem próbáltuk meg.
– Hát igen, igen, ez is egy fontos dolog, hogy valahogy – és ez már történelmi szinten a legelejétől megvan – hogy a költőket elkülönítjük magunktól: ők mások, nagyjából a sámánokkal, a varázslókkal egy kategória. Lehet, hogy egyfajta önigazolás ez. Ha ugyanolyannak látnám őket, akkor tényleg szembe kéne néznem azzal, hogy én viszont nem alkottam semmit, ezért jobb azt mondani, ő azért ilyen, mert megszállott. Lehet egy felmentő magyarázat, hogy ezzel fizet a tehetségért, és én nem lettem volna hajlandó ezt az árat kifizetni.
– Talán ennek a jelenségnek egy másik oldala, hogy ugyanakkor egy csomó mindent megbocsájtunk a művészeknek. A #metoo kapcsán felszínre került bántalmazások elkövetői között sok a híres alkotó, mint Modigliani, aki lírai nőalakokat festett, közben pedig a nyílt utcán verte a menyasszonyát. Segíts rendbe tenni, hogy ahhoz, hogy valaki művész legyen, nem kell, hogy valakinek ilyen problémái legyenek!
– Ez behozza azt a kérdést, hogy hogyan különül el a szerző és a mű, illetve mennyire kell az életrajzon keresztül értelmezni az alkotásokat. Ha kiderül egy ilyen dolog a szerzőről, íróról, festőről, zenészről, akkor utána hogy viszonyulsz az alkotásához? Nekem van saját élményem is erről. Tiniként rettenetesen szeretem a Lostprophets nevű zenekart, apukám ki is vitt engem a Szigetre koncertre, egyedül még nem engedtek. Néhány év múlva az énekesről a legrosszabb pedofil és gyermekbántalmazó történetek derültek ki, azóta börtönben ül, a zenekart feloszlatták. Nekem ez azóta nagyon fura dolog, szándékosan nem hallgatom őket, de ha véletlenül meghallom, először megörülök az ismerős tinédzserkoromnak, aztán rögtön elfog valami haraggal vegyes undor, és ebből az érzelmi káoszból inkább kilépek és kikapcsolom. Életem egy szakaszában meghatározóak voltak, azóta meg nem mindig tudom, mit kezdjek ezekkel az emlékekkel.
Amellett, hogy egy ilyen eset bennünk egyénileg okoz egy disszonanciát, kollektív szinten sok esetben a társadalom felmenti őket. Főleg, ha már nem „aktuális”, ha visszamenőleg derül ki. „Jó, hát mindegy, de hát szépek a képei és legalább megfűszerezi a művészetét a magánélete.” Sőt, sokszor nemcsak elfogadjuk, hanem még fel is használjuk arra, hogy izgalmasabbá tegyük az alkotót. A kiállítása, vagy a könyve érdekében marketing célokra használjuk, hogy botrányos volt a magánélete.
