Hieronymus Bosch, az ördög festője

Több mint időszerűnek, a valóságnak adott egyfajta fricskaként is értelmezhetnénk, hogy épp ezekben a vészterhes időkben jutott eszébe a Szépművészeti Múzeumnak Hieronymus Bosch munkáinak szentelni egy kiállítást – ha nem tudnánk, hogy évekre előre leegyeztetik a tárlatokat. Így marad annak a csodálata, hogy a megtervezése óta csak egyre aktuálisabbá vált a kiállítás, valamint annak, hogy a pokoli szerzetek festőjének képein a szürrealitás mellett sok a humor is.

Hieronymus Bosch valamikor 1450 és 1456 között született ‘s-Hertogenbosch holland városban, művészcsaládban öt gyermek közül negyedikként. A család festődinasztia reputációját a nagyapja, Johannes Thomaszoon van Aken alapozta meg. Johannes a város egyik legtekintélyesebb festőjének számított, aki gyermekei és unokái számára is kényelmes megélhetést biztosított a keresetével. Őt fia, Antonius van Aken követett a pályán, majd Hieronymus is belépett a családi bizniszbe, sőt meg is haladta azt, sikerült saját jogán hírnevet szereznie.

Hieronymus Bosch életéről és munkásságáról nem sok pontos adat áll rendelkezésre – ahogy az már a születési időpontja körüli bizonytalanságból látszik. Az északi reneszánsz egyik legjelentősebb alakjaként számon tartott mesternek mintegy húsz alkotását sikerült egyértelműen azonosítani. A festményein látható szörnyű jelenetek forrását többen is kutatták az évek során. Egyesek úgy vélik, hogy a városában, ‘s-Hertogenboschban pusztító 1463-as tűzvész volt ilyen hatással a művészre. A katasztrófában megsemmisült többek közt Bosch családjának otthona is. Több festményén is felfedezhetünk égő épületeket a horizonton.

1480_81-ben feleségül vette egy gazdag kereskedő lányát, Aleid van der Mervenne-t. A házasság pedig gazdagságot, földeket, pénzt és státuszt is hozott számára. Utóbbi segítségével befolyásos patrónusokra tett szert. Ő is festett a korban szokásos, a megrendelőt valamilyen vallásos környezetben, a szentek és Jézus társaságában ábrázoló alkotásokat, amelyek az adományozó üdvéért való könyörgésként készültek.

Ezt követték a szenteket ábrázoló alkotásai, amelyeken már felfedezhetőek későbbi jellegzetes stílusa nyomai, mint a Szent Jánost ábrázoló képen a furcsa virágszörny. Későbbi képein ezek az elemek megsokszorozódtak és elburjánzottak. Egyes feltételezések szerint a képeinek témáját és sajátos stílusát a vallásos kódexben, kéziratban található humoros lapszéli rajzok ihlették. A Szépművészeti több kódexet, hóráskönyvet is elhelyezett a kiállításban, így a látogatók maguk is véleményt alkothatnak, mekkora lehet ennek a verziónak a valóságtartalma. Bosch egészen 1516-ban bekövetkezett haláláig dolgozott. Képeinek pontos számát azonban nehéz meghatározni, ugyanis több másolat is készült róluk a kor szokásának megfelelően.

A kiállítás berendezésével a múzeum ráadásul rá is játszik erre a Boschhoz kapcsolt baljóslatú atmoszférára a sötétkékre, -lilára festett falaival, ablaktalan helyiségeivel, ahol derengő világítás fogadja a látogatókat. Az már inkább a véletlen – vagy a jó marketing – eredménye, hogy a termekben hasonló a zsúfoltság, mint a képeken.

Bosch munkáinak talán az egyik legnyugtalanítóbb aspektusa az, hogy a nézőjük nem is tudja, hova kapja a fejét.

A figurák sokasága kavarog kaotikus interakciókba keveredve egymással – ahelyett, hogy egy központi alak vagy jelenet kiemelkedne a főhelyen. A vászon szinte minden pontján találunk valami néznivalót, többségében – jobb kifejezés híján – élőlényeket. Így a szemlélőre van bízva, hogy melyik részletet tartja figyelemreméltónak, kiemelkedőnek.

Ez a hatás sokban hasonlít arra, amit ma is tapasztalhatunk a világgal kapcsolatban: mintha egyre több dolog történne a világban, és nekünk kéne kitalálni, ezek közül melyik az igazán fontos, melyik jelent veszélyt számunkra – hiszen Boschnál is fenyegető alakok portyáznak a tájban – melyiknek a hatását érezzük majd meg? Járvány, gazdasági válság, háború, környezeti katasztrófák, mind a figyelmünket követelik, ahogy azt az egyre jobban működő kommunikációs hálózatok miatt a világ minden pontjáról érkező hírek útján látjuk is a hivatalos sajtóban és a közösségi oldalakon.

Vagyis ma épp olyan nehéz eligazodni a világ valós történéseiben, ahogy Bosch festményein.

Ebben a tekintetben ironikus módon Bosch képei realisztikusabbak, mint a reneszánsz vagy a barokk egyetlen fontos jelenetet a legjobb nézőpontból bemutató képei. Jobban visszaadják a valós érzékelés tökéletlenségeit, hiszen mi sem biztos, hogy mindig az első sor közepén vagyunk, amikor történik valami, sőt az is megeshet, hogy épp máshova nézünk, vagy az esemény van távolabb, nem a mi közelünkben. Ahogy azt a képzetet is vitatja ezzel, hogy mindenki már az adott pillanatban tudja, hogy épp valami jelentős folyik, illetve hogy épp akkor mindenki odafigyel.

Ez a technika összezavarja a befogadót és alig nyújt támpontot, mi is a látottak fontossági sorrendje. Még azokon a képein is, ahol találunk egy központi alakot vagy jelenetet, körülöttük vagy a háttérben számos dolog zajlik, szimbolikus értelmű állatok, alakok, tárgyak bukkannak fel. Bibliai jelképekkel és profánabb, népies hiedelmekre utaló szimbólumokkal, babonákkal egyaránt dolgozott. Azok számára, akik olvasni tudnak bennük, előfordulhat, hogy megváltoztatják a jelenet értelmét, hozzátesznek vagy elvesznek a ma elsődleges, magától értetődő jelentéshez.

Ez a szimbolikus jelleg mára jórészt elveszett részben az időbeli, részben a földrajzi és nyelvi távolság miatt. Bosch ugyanis több helyen közmondásokat, szólásokat ábrázolt szó szerint bemutatva azokat, vagy éppen viccesen utalva rájuk. Kérdés, hogy a korabeli nézők szintén ismerték-e ezt a típusú utalásrendszert, szimbolikát, mint a festő, vagy a befogadó leleményességére, intellektusára volt bízva, hogy megérti-e az egyes jelentésrétegeket.

A mai magyar néző számára például nem elvárható a flamand közmondások vicces átiratainak dekódolása. 

Ha ez a kaotikus ábrázolásmód nem nyugtalanítana még minket eléggé, a képeken egyfajta részvéttelenség is tapasztalható. Az alakok saját problémáikkal vannak elfoglalva, nem tudnak segíteni egymáson, és kívülről sem érkezik számukra segítség.

Ha van is olyan figura a képen, akit épp semmilyen borzalmas pokoli csapás nem sújt, az a saját dolgával törődik: szánt esetleg, ahogy az egyik kép tetején látható birka teszi, békésen legelészget.

Ez akár egyfajta odaszúrás is lehet: miközben számodra épp valami elképzelhetetlen borzalom zajlik, a világ forog tovább, más emberek élik az életüket, a természet teszi a dolgát, veled vagy nélküled, az élet folytatódik. Ugyanakkor a szürreális kínzások és sátáni szerzetek mellett megbújnak apró kis gegek, megmosolyogtató részletek, mint a váltakozó fajtájú kutyák, amelyek itt-ott felfedezhetőek a festményein.

Emellett furcsa felfedezni, hogy a pokoli borzalmak ábrázolásáról és az innovatív szörnyeiről híres Bosch a világ legbájosabb rózsaszínjét használja palástok, köpenyek, sátorponyvák vagy szörnyek takaróinak ábrázolásához. Gondolhatnánk azt, hogy ez a hús színe, ezért a nyersesség, a meztelenség, az emberi test fizikai létezésének jelzőjeként áll itt, ahhoz azonban – az én megítélésem szerint – túl világos árnyalatot használ.

Alkotásaival nagyon sok rokon vonást láthatunk a mai képregényekkel, de képi megoldásai visszaköszönnek a mozgókép műfajában is. A Szent János Patmosz szigetén című képen a próféta Mária-látomása épp olyan, ahogy a korai filmeken azt mutatták be, ahogy valakire gondol, valakiről ábrándozik a főszereplő.

Bosch munkái sajnos nem működnek olyan jól a nagy, levegős terekben, mint korábban a Rubens-kiállítás monumentális alakjai, akik megkövetelték maguknak a teret. Ez egy másik műfaj, molyolós, böngészgetős közel hajolást igénylő befogadás. Ehhez talán szerencsésebb lett volna az eredeti művek mellé kihelyezni egy reprodukciót nagyítóval, vagy az emelvényre helyezett Utolsó ítélet esetében akár egy kicsi távcsövet – amivel a látogató elmerülhet Bosch igazi lényegében, a részletekben. Így azonban folyamatos a torlódás a képek és a magyarázó szövegek előtt. A hátrébb állók kénytelenek megvárni, amíg az elöl állók továbbhaladnak, mert bizonyos távolságból alig látni a képek alakjait, nem is beszélve a háttérbeli történésekről. A gondot az utolsó teremben látható vetítés sem oldja meg teljesen, mert ott a szűk hely miatt a kifelé igyekvők zavarják a videót nézőket és viszont.

A véletlen pedig úgy hozta, hogy éppen ebben az időszakban látogatható az Isteni csábítás című kamarakiállítás, amely mitológiai témájú erotikus képekkel ellenpontozza Bosch áradó borzalmait. Mintha a középkor gondolkodását meghatározó két szélsőség, a testi örömök és a testi szenvedések a  Szépművészeti Múzeum Barokk Csarnokának két szomszédos oldalán találkoztak volna.

Menny és pokol között. Hieronymus Bosch rejtélyes világa
Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2022. április 9 – 2022. július 17.