Bartók beszédszerű zenéjében egyszerre jelenik meg az éjszaka csendjének nesze és a vulkán kitörése. Várjon Dénes számtalanszor játszotta már a magyar zeneszerző zongoraversenyeit és mindig elementáris erővel hatott a közönségre itthon és külföldön egyaránt. Április 7-én és 12-én a Bartók Tavasz keretében a 2. és a 3. zongoraversenyt is hallhatjuk a nemzetközi hírű zongorista tolmácsolásában, partnerei Keller András és a Concerto Budapest lesznek.
– Kihívás ma Magyarországon Bartókot játszani?
– Máshogy, mint Mozartot vagy Beethovent. Nálunk Bartók klasszikusnak számít, kialakult valami olyan tisztelet az ő muzsikája iránt, amely mindig nagy fokú várakozást idéz elő a hangversenytermekben. Kivételes minden egyes alkalom.
– Ez a tisztelet nem gátja a felszabadult, önfeledt zenélésnek?
– Bartók nem adja könnyen magát. Nekünk, akik a zenéjét megszólaltatják, át kell mennünk különböző fázisokon, küzdelmeken, akár szenvedéseken, hogy meggyőzően tudjuk interpretálni az ő zenéjét. A tisztelet, vagy inkább az alázat a zenészi lét alapját képezi, hiszen mi igen sokszor a géniuszok, a legnagyobb szellemóriások remekműveit tolmácsoljuk. Ez bizony olyan nehéz feladat, amelyhez fel kell nőnünk. A művek előadása, interpretálása sohasem befejezett folyamat, mindig új oldaláról ismerjük meg az adott concertót vagy épp kamarazenét, ezáltal, mi magunk, előadóművészek is folyamatosan gazdagodunk.
– Keller Andrással régóta összeszokott zenei párost alkotnak. Hogyan alakul ki ilyen szoros kapcsolat két zenész között?
– Azt hiszem, ez mindenkinél más. András esetében ez azért működik nagyon jól, mert annak ellenére, hogy különböző alkatú zenészek vagyunk, hasonlóan rezonálunk a zenére. Jól harmonizálunk, kiegészítjük egymást.
– Miben hasonlítanak és miben mások?
– Amikor mi együtt zenélünk, az mindig kamara-muzsikálás, még akkor is, ha nagyzenekarral lépünk fel, mint szólista és dirigens. Közös gyökereink vannak, hasonló a zenei gondolkodásmódunk. Kurtág György, Rados Ferenc és Végh Sándor mindkettőnk számára viszonyítási pontok, ezért fél szavakból is értjük egymást.
– Amikor külföldön játszik Bartókot, milyen reakciókkal találkozik?
– Először az Anda Géza versenyen adtam elő Bartók 3. zongoraversenyét Zürichben. A másik két döntős Csajkovszkij, illetve Brahms zongoraversenyeit játszotta, tehát az európai vérkeringésbe sokkal jobban beágyazódott műveket. Mégis elképesztő volt látni mennyire hat Bartók zenéje a közönségre. Azóta is bármikor játszom, hasonló pozitív fogadtatással találkozom.
– Bartók zenéje számomra leginkább a kontrasztok ütköztetését jelenti. Egyszerre izzik magas hőfokon, majd ezt hirtelen felváltja egy hidegebb, racionális világ…
– Egyet tudok érteni azzal, amit mond. Érdemes megfigyelni Bartók viszonyát a természethez: az éjszaka csendjének neszei után egyszer csak kitör a vulkán. Bartók zenéje úgy modern, hogy szinte minden eleme az európai zenei tradícióból – és persze a népzenéből – származik, mégis elementáris erővel ható, párját ritkító, új zeneként halljuk. Bartók zenéje ugyanakkor nagyon beszédszerű. Számomra mindegyik zongoraversenye egyenértékű. Technikailag talán a második a legnehezebb, a harmadik viszont egy nagyon megrendítő darab: érezhető benne a már a halállal viaskodó alkotó művészember magánya. Néha radikális megoldásokig elmegy, ezáltal, minket is arra késztet, hogy folyamatosan feszegessük a saját határainkat, ennyiben nagyon rokon Beethovennel: nála sem létezik könnyű út.
– A társművészetekkel, irodalommal, képzőművészettel való állandó kapcsolat is része ilyenkor a művészi felkészülési folyamatnak?
– Egyértelműen. Számomra így válik teljes egésszé a művészettörténet. Fontos, hogy megértsük a műveket, és ehhez elengedhetetlen tudni, hogy születésük idején, mi történt, milyen művészeti alkotások születtek az adott korban. Ebben a tekintetben Schiff András a legnagyobb példaképem. Amellett, hogy nagyon közel áll hozzám a zongorajátéka, lenyűgöz a műveltsége és a tájékozottsága. Azt hiszem, hogy ez a hozzáállás lenne a követendő minta, de sajnos ez az attitűd, mintha kiveszőben lenne.
