Villányi Dániel zongoraművész számos sikeres fellépést tudhat már mögött, a Müpában például 2016-ban, a ECHO Rising Stars nemzetközi koncertsorozaton mutatkozott be. A Bartók Tavasz keretén belül április 15-én, a Budapest Music Centerben ad szólóestet, amire Bartók és Prokofjev egy-egy műve mellett két Bach-szvittel készül. A közelgő koncert apropóján beszélgettünk vele, de arról is kikértük a véleményét, hogy meg kell-e szólalnia egy művésznek közéleti-politikai kérdésekben.
– A budapesti Zeneakadémia után Weimarban és Tel-Avivban is folytattál tanulmányokat. Milyen tapasztalatokat szereztél a külföldi intézményekben?
– Mindkét esetben Gulyás Márta (zongoraművész, a Zeneakadémia kamarazene tanszékének egyetemi docense – a szerk.) kezdeményezésére váltottam, aki mindkétszer szó szerint ugyanazt mondta: „Magának levegőváltozásra van szüksége”, és igaza is volt. A weimari Liszt Ferenc Főiskolán egy teljesen nemzetközi közegben találtam magam, és olyan koncertekre is eljutottam, amilyenekre még itthon sem lett volna lehetőségem elmenni.
A weimari mesterdiploma megszerzése után felvételiztem a tel-avivi Buchmann–Mehta Zeneművészeti Iskolába, kifejezetten Emanuel Krasovskyhoz, akivel Gulyás Mártán keresztül kerültem kapcsolatba. Azonban miután felvettek, és elkezdtünk együtt dolgozni, hamar kiderült, hogy nem illünk egymáshoz. Így félbe is hagytam a képzést.
– Tanulóéveid alatt milyen koncertek inspiráltak leginkább?
– Korszaka válogatja, hogy éppen mi az, ami nagy hatással van rám, de zongoristákat említve, azt hiszem, Kocsis Zoltán és Grigorij Szokolov szólóestjein szereztem a legerősebb élményeket. A zenekari koncertek közül hirtelenjében Mahler 9. szimfóniája jut eszembe, Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában. Ha pedig az operát vesszük, akkor a Budapesti Wagner Napokat tudnám mondani. Majdnem az összes szezont végighallgattam (így többször kijött a teljes Ring-tetralógia is), és mindig voltak elementáris erejű élményeim.
– Ha már szóba került egy orosz pianista neve is, érdekelne, hogy szerinted feladata-e egy művésznek állást foglalni közéleti-politikai kérdésekben.
– Ez habitustól függ. Azonban abból kiindulva, hogy a művészet végsősoron mégiscsak egy humanista tevékenység, számomra nehezen érthető, ha valaki egy kevéssé elfogadó rendszer és az azt megtestesítő vezető iránt köteleződik el. Ez végképp sajátos világlátásról árulkodik. De visszatérve kérdésedre:
nem lehet elvárás a véleménynyilvánítás, mert erről döntést hozni a legszűkebb értelemben vett magánélet része.
Nem mellesleg, azzal is számolni kell, hogy véleményed az „éterben” aztán saját életet kezd élni, és olyan kontextusba helyeződik, amilyenbe csak helyezni szándékozzák, intellektuális és elvi alapon. Ilyesmire már engem is figyelmeztettek.
– Leginkább Valerij Gergijev, Anna Nyetrebko és Gyenyisz Macujev esetében várta a világ, hogy megszólalnak-e az orosz–ukrán helyzet kapcsán.
– Hogyne, de ez épp arról szól, amit az imént mondtam: ha valaki A-t mond, attól elvárják a B-t is, sőt tulajdonképpen az ábécé kimerítését. Tehát ezek a művészek eddig nyíltan szimpatizáltak Vlagyimir Putyinnal, ellentétben az előbb említett Szokolovval, akinek semmilyen közéleti perszónája sincs, interjúk is alig léteznek vele. Nála e tekintetben mindegy, hogy orosz vagy sem, mert ő ezt a szerepet soha nem vállalta magára. De akik eddig profitáltak abból, hogy támogatták Putyint, most nem tehetik meg, hogy csendben maradnak. Ezzel már csak formállogikai alapon is azt állítják, hogy támogatják az inváziót, márpedig a nyugati közvélemény erről igencsak másként gondolkodik.
– Rátérve az április 15-i koncertedre – amely a Bartók Tavasz részeként valósul meg –, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy két Bach-művet is megszólaltatsz. Közel áll hozzád a szerző?
– Bach a szívügyem, de nem tartom magam szakértőnek, nekem is ugyanúgy kihívást jelent a darabjait játszani, mint bárki másnak. Mégis, az az érzésem, hogy feltűnően hiányzik a koncertprogramokból, pedig az ő személyében a nyugati zene alapjáról van szó. A Bach-művek ebből adódóan is ideális előadási darabok, hiszen nagyon jól párosíthatók bármivel. De az is igaz, hogy a zenéje teljesen másfajta koncentrációt igényel, mint a zeneszerzők nagy részének művei, ez a váltakozás a kihívások közül egy.
– Hogyan állítottad össze a műsor többi részét?
– A kiindulópont valójában Bartók zongoraszonátája volt a fesztivál apropójából, aztán pedig Prokofjev 7. szonátáját választottam ki – a pandémia miatt ugyanis elmaradt egy olyan koncertem, ahol a szerző egyik zongoraversenyét játszottam volna. Majd eszembe jutott, hogy a két 20. századi szonátát egy-egy Bach-szvittel lehetne párosítani, ezáltal két ívre bontva a koncertet. A G-dúr francia szvitet és a Bartókot a transzparens jellegük miatt kötöttem össze, míg az a-mollban írt Bach- és a Prokofjev-darabot egyaránt sűrű és sötét tónusú műveknek érzem. Nem mellesleg a Prokofjev amolyan gigue-esen indul, épp, ahogy a Bach befejeződik előtte. Magam is kíváncsi vagyok, élesben hogyan fog működni a koncepció.
– Az említetteken kívül milyen korszak vagy zeneszerző foglalkoztat még?
– Hosszú ideig volt egy erős Brahms-korszakom, aminek mostanában lett vége. A zongorára írt művei nagy részét eljátszottam koncerten is, és azt éreztem, hogy Brahms a világ közepe. Most nincs ehhez hasonló fókuszom, bár a Prokofjev-szonáta tanulása közben megjött a kedvem a szerző többi darabjához is.
– A koncerttípusok közül melyiket preferálod leginkább: a szólóesteket, a kamarazenélést vagy a nagyzenekarral közös koncerteket?
– Az utóbbi időben annyira túlsúlyban voltak a szólóestek, hogy ebbe szoktam bele. Az egész személyiségemben – a zenén túlmutatóan is – van egy nem előnyös vonás, hogy nagyon szeretek a magam ura lenni, és elsőre mindenfajta alkalmazkodás koncepciója megrémiszt.
Viszont ahányszor kamarazenélésre kerül a sor, rendre úgy érzem, ez a világ legjobb dolga.
Egy szólóesten meglehetősen nagy nyomás nehezedik az ember vállára, a teljes felelősség az övé. Egy ideális kamarapartnerrel ez a probléma nemhogy megszűnik, de fel sem merül, és rendkívül inspiráló dolgok tudnak születni az egymással való állandó dialógusból. Csodálatos élmény volt nemrég Drahos Béla fuvolaművésszel együtt játszani, akivel Bach fuvola–zongora szonátáit adtuk elő.
– Hol hallhat még a közönség a közeljövőben?
– Drahos Bélával lesznek további koncertjeim, és Bécsben is játszom majd, a többit viszont nem tudom emlékezetből. Lekopogom, de sikerült kialakítanom egy olyan életmódot, amelyben anyagilag nem a koncertezéstől, de még csak nem is a zenétől függök. Így adódik lehetőségem azzal foglalkozni, ami egyszerűen csak örömet szerez a zenében.
