Gazdagok és szépek otthona, a világ legsűrűbben lakott önálló városállamának egyik kerülete, amelynek első számú turistaattrakciója a kaszinó és a mind közül alighanem a legveszélyesebb pályán, meredeken kanyargó utcákon megrendezett Forma–1 verseny. Persze hogy Monte-Carlóról beszélünk: a nevezetességek sorához a Bartók Tavasz nézői számára mostantól a Les Ballets de Monte-Carlo társulata is csatlakozik.
A mai együttest ugyan 1985-ben alapította Karolina monacói hercegnő, de a luxus és csillogás kontinentális minifővárosát valójában jóval régebb óta fűzik szoros szálak a talán legarisztokratikusabb színpadi műfajhoz, a klasszikus baletthez. A hosszú történet viszonylag ismert epizódja Szergej Gyagilev esete: nem sokkal azután, hogy 1909-ben a legendás Orosz Balett bemutatkozott Párizsban, a mester két évtizeddel később bekövetkezett haláláig Monte-Carlo vált a társulat szellemi-kreatív bázisává. És a feltöltődésre kapott gáláns lehetőséget értsük tágan: források igazolják, hogy táncművészek több generációja lelt pihentető menedékre a ragyogó tenger és az állandó napsütés birodalmában, Monte-Carlóban. A hely minden szempontból ideális volt: a francia–olasz határ közelsége eleve biztosítékot nyújtott a folyton megújuló, lüktető nemzetköziségre, ami a táncműfajnak a mai napig sajátja.
Gyagilevék valójában megújítottak és más szintre emeltek egy már létező hagyományt, amelyről azért érdemes röviden szólni, mert a mai Les Ballets de Monte-Carlo gyökerei is ehhez a gondolkodáshoz nyúlnak vissza. Az korán világos lett, hogy a 19. század végén megnyílt, gyorsan védjeggyé váló kaszinót látogató mágnások és celebritások szabadidős szórakoztatásáról gondoskodni kell. A tőkeerős vállalkozás korán sztárokat szerződtetett: gondoljunk bele, micsoda élmény lehetett például 1911-ben Tamara Karszavinát és Vaclav Nizsinszkijt a színpadon látni…
Egy társulat (újjá)születik
Gyagilev 1929-es halála után több koreográfus igyekezett továbbvinni a lángot: a márkanév árnyékában kisebb-nagyobb formációk működtek a következő évtizedekben. Közülük az egyik, Amerikában vendégeskedő csoportot látta Philadelphiában egy kislány, aki örökre beleszeretett a balett műfajába, még ha a világ hamarosan a filmvászonról ismerte is meg az alakját… A történetszálak itt kapcsolódnak össze: Grace Kelly-ből 1956-os álomesküvője után Grace monacói hercegnő lett, akinek számára a kulturális mecenatúra életprogramot jelentett. Halála után három évvel, 1985-ben lánya, Karolina jóvoltából jött létre a Les Ballets de Monte-Carlo, melynek első vezetői az Orosz Balett már működő hagyományát vitték tovább. A társulatot 1993 óta vezető rendező-koreográfus, Jean-Christophe Maillot azonban új utak felé terelte növekvő létszámú, eközben pedig világszerte egyre nagyobb ismertségnek és elismertségnek örvendő csapatát.
Az 1960-ban, művészi vénával megáldott családba született Maillot ígéretes balett-táncosi karrierjét egy súlyos baleset korán félbeszakította: a művész koreográfusként, illetve iskolateremtő és társulatszervező egyéniségként talált rá új hivatására. Monte-Carlóban először 1987-ben dolgozott koreográfusként: A csodálatos mandarinnal hatalmas sikert aratott. A többi már történelem: a Les Ballets de Monte-Carlo ma jól menő üzleti és sikeres művészi vállalkozás. Az ötven táncosból álló csapat a világ nagy operaházaiban és neves fesztiváljain vendégeskedik. A tekintélyes nagyságú repertoár jelentős részét az igen termékeny Maillot koreografálta, aki társulatvezetőként arra is gondot fordít, hogy a nemzetközi táncélet olyan jelesei dolgozzanak csapatával, mint például Sidi Larbi Cherkaoui, Emio Greco, Chris Haring, Lucinda Childs, William Forsythe vagy Marie Chouinard.
Maillot, a márkanév
Apropó, csapat – Maillot maga így beszél a társulat fontosságáról: „Muszáj, hogy kapcsolódjak azokhoz az emberekhez, akikkel dolgozom. Nem az a koreográfus vagyok, akinek mindegy, hogy kik táncolják a műveit. A kapcsolatok előrébb valók a koreográfiánál; csak az számít, kivel dolgozom.” Munkái a kortárs szemet és elmét gyönyörködtető, a legkülönbözőbb forrásokból táplálkozó, a szó jó értelmében véve eklektikus alkotások.
Színpadán a klasszikus balett, a modern és kortárs tánc, a színház, a cirkusz, a dráma segítségével a tánc múltja és jelene lép párbeszédbe egymással „Igyekszem nem túlságosan komolyan venni magamat: az alázat szükségszerű. Persze mindig vannak félelmek, kétségek, elakadások. Az élet számomra azt jelenti, hogy kigondolunk és megosztunk egy víziót arról, hogyan kell elképzelni a táncot, és eközben nem veszítjük el az érdeklődésünket” – mondta egy pár éve készült interjúban.
Jean-Christophe Maillot a már unásig ismert, régi történeteknek is képes új oldalát felfedezni, és azt közel hozni mai nézői gondolataihoz, érzelmeihez. Vallja és képviseli, hogy a klasszikus balett igazi csoda, de rögtön hozzáteszi, hogy ma már képtelenség a klasszikusokat úgy vinni színre, mint ötven vagy száz éve. Alkotóként évtizedek óta a balettkánon alapdarabjait gondolja újra: radikális olvasatainak célja mégsem a megbotránkoztatás, inkább az elfe(le)dett gondolati rétegek újbóli feltárása. Rokonszenves szókimondására egy újabb bizonyíték: „Nem ismerem a nézőket. Hagyom, hogy szabadon megtapasztalják az előadásomat; nem akarom rabul ejteni a képzeletüket. Olyan embereknek készítek balettet, akik nem ismerik a táncot.”
Az 1999. április 3-án bemutatott Hamupipőke egyik legelső, francia kritikájából való a rendező-koreográfus művészetét lakonikus tömörséggel összegző mondat: „Létezik egy Maillot-stílus: modern, folyékony, minimalista, álomszerű, mindenfajta agresszió nélkül.”
Újramesélve
Charles Perrault klasszikus Hamupipőke-meséje, illetve Szergej Prokofjev balettzenéje jelenti a kiindulási alapot a közel kétórás, tíz jelenetből álló táncelőadáshoz, amely megfosztja a jól ismert történetet minden érzelgősségtől. Maillot pontos kérdést fogalmaz meg: hogyan képesek formálni a halottak a hátramaradottak életútját? A koreográfust nem a szegény sorsú lány kezét elnyerő jóképű herceg mítosza érdekli; helyette az a szövevényes és bonyolult érzelmi kapcsolati háló foglalkoztatja, amely az egyes szereplők cselekedeteit motiválja.
Maillot értelmezésében Hamupipőke halott édesanyja emlékéhez menekülne, ám mostohaanyja kihívó viselkedésével valósággal magához láncolja a lány apját. A mostoha édeslányai sem csúnyák és gonoszak: pontosan tisztában vannak hatalmukkal. A megjelenésre és látszatra alapozott királyi udvarból valósággal kiragyog Hamupipőke ártatlansága és egyszerűsége. Íme egy tiszta, becsületes lány a végletekig romlott világ kellős közepén. Ahhoz, hogy a mezítlábas szépség elnyerje szabadságát, szükség van némi varázslatra, de a lényeg mégiscsak a magányos lélek másik felének megtalálása: a Herceg a lányhoz hasonlóan a semmi szélén áll, mígnem egy szép napon a két fiatal tekintete egymásba fonódik…
Az ősbemutató kritikusai őszinte lelkesedéssel fogadták Maillot elképzelését: a tündérmese kliséi nélkül a történet magától értetődővé, a mai kor embere számára is könnyen elfogadhatóvá vált. A szinte minimalista, formákból, fényekből, színekből megálmodott, stilizált és elvont látványvilág ráirányítja a figyelmet az elsőrangú táncművészekre és kivételes teljesítményükre. A színpadon üres akrobatika helyett tiszta energia, poros közhelyek helyett felvillanyozóan mai értelmezés, mindez iróniával, eleganciával, nagy színpadi képzelőerővel és alkotói intelligenciával megfűszerezve – mondják a szakírók. A stílusok keveredéséről is elismerően szóltak: a varázslatos tündérmese és a romantikus balett, a burleszk stílusú paródia és a kortárs pszichológiai dráma békében megfér egymás mellett a Hamupipőke tágas színpadán.
Zárásként vissza Monte-Carlóba és a kaszinóba, pontosabban a forgandó szerencséhez. Jean-Christophe Maillot ugyanis meglehetősen szokatlan módszerrel tartja ébren táncosai kíváncsiságát és színpadéhségét. A fellépések előtt mindössze egy-két nappal közli az aktuális szereposztást: „… minden a motivációjukon, a szellemükön, a kapacitásukon múlik. Sosem választanék egy jó táncost egy jó ember helyett. Mindennap elmondom nekik: nem én választom ki őket egy szerepre – ők döntenek.”
A cikk eredetileg a Bartók Tavasz Magazinban jelent meg.
