A brácsa szólam tyúkanyója

Kusz Viktória

A BDZ fennállásának 25. évfordulója alkalmából Kusz Viktória, a BDZ mélyhegedű szólamának vezetőjével készült interjút idézzük a BDZ időszaki programmagazinja, a Hangoló 2010. őszi lapszámából.

Névjegy: Kusz Viktória

Gyermekei: Lili és Balázs

Hobbija: olvasás, utazás

Kedvenc városai: Pécs, Prága

Hitvallása: „Próbálok úgy élni, hogy a barátaim, a családtagjaim tudják, mindig számíthatnak rám.”

– Nagy változás lesz két év után újra a zenekar soraiban ülni? (Az interjú 2010-ben, Viktória teljes állásba való visszatérése előtt készült – a szerk.)

– Szerencsére nem. Amikor hat éve a kislányom született, már a terhesség negyedik hónapjától abbahagytam a munkát, s akkor kimaradt két és fél év. Most, a kisfiam születésekor nem volt ekkora kiesés. Bár hivatalosan most fogok teljes munkaidőben visszatérni a zenekarba, ez alatt a két év alatt mégsem maradtam ki teljesen, egy-egy koncert erejéig azért részt tudtam venni a zenekar munkájában. Nekem is hiányzott a zenélés, és a zenekarnak is szüksége volt rám. A barátaim jelentős része is a munkatársaim közül került ki, a kapcsolat emiatt is folyamatos volt. A párom eddig is sokat segített, a gyerekeket gond nélkül rábízhatom, úgyhogy nagyon szerencsésnek mondhatom magam.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a BDZ-vel, és mi tartott itt?

– Egy régi szerelem által, 13 évvel ezelőtt kerültem ide. Azóta az a szerelem véget ért, én azonban itt ragadtam. Nagyon megtetszett a csapat, a hangulat, a légkör, az, hogy sok a fiatal muzsikus a zenekarban, így diploma után rögtön állásba jöttem ide, s azóta is itt vagyok. Hollerung Gáborral is jól megértettük egymást az első pillanattól kezdve. Jól tudtunk együtt dolgozni, segítettük egymás munkáját. Kevés nézeteltérésünk volt az elmúlt tizenhárom év alatt. Mindig mellettem állt, én pedig megpróbáltam mindent megtenni azért, hogy a szólam és a saját munkám is rendben legyen. Jól érzem itt magam, és nem is kacsintgattam másfelé sosem. Mindig a zenekar volt az első, minden mást ennek rendeltem alá.

Kusz Viktória – fotó: Monoki Attila

– A brácsa nem tipikusan szólóhangszer, és a zenekarban sem ilyen a szerepe. Miért választottad?

– Valóban nem olyan szólóhangszer, mint mondjuk a hegedű, de mindig előbukkannak különböző szólóállások az egyes zenekari darabokon belül. A szakiskolában hegedű szakos voltam, és második-harmadik osztálytól mindenkinek kötelező volt második hangszerként a brácsa. Akkor annyira beleszerettem, hogy onnantól kezdve két szakos lettem, és az érettségit már brácsa szakon tettem le. Nem is akartam mással foglalkozni. A tanárom Ludmány Emil volt, akitől olyan lendületet és olyanfajta látásmódot kaptam a munkámhoz, amely a mai napig elkísér. Őt sem akartam elhagyni, hozzá felvételiztem a főiskolára is, ahol még négy évig tanulhattam nála. A mai napig nagyon hálás vagyok neki, és a legnagyobb szeretettel gondolok rá. Szerintem az ember akkor tudja a legnagyobb fejlődést elérni, hogy ha feltétlen a tanárába vetett bizalma. Ha sosem kell megkérdőjeleznie azt, amit tanul, azzal rengeteg energiát meg lehet spórolni. Az élet később majd igazolja, hogy amit tanultál az jó-e vagy sem, hogy a tudásod, amire szert tettél, megállja-e a helyét az életben.

– A szólamvezetői munkádat mennyire befolyásolta, hogy időközben átmentél egy olyan változáson, amit az anyaság hoz a nők életébe?

– Ilyen kérdést csak egy anya tud feltenni, hiszen aki nem élhette meg az anyává válást, nem tudja igazán átérezni, hogy egy nőnek a gyermekvállalás következtében mennyi mindenben kell megváltoznia. Az én életemben a legnagyobb változást bizony a gyerekek hozták. Nagyon sok olyan készség és képesség jön ilyenkor elő vagy erősödik fel, ami az emberben valahol benne van, de az anyává válással kerül igazán felszínre. Rengeteg párhuzamot is felfedeztem a zenész lét, a szólamvezetés és az anyaság között. Pedagógiai érzékre például a munkában is szükségem van, ez a gyereknevelésben még erőteljesebbé válhat. A szólamvezetői munkám során gyakran vagyok „tyúkanyó”, de az igazi anyaságra a gyermekeim tanítottak meg. Ahogy a szólamtársaim érdekeit is maximálisan képviselem, a gyermekeim mellett is mindig kiállok. Egy-egy koncert közben pedig gyakran izgulok értük, hogy sikerül-e azt hoznunk, amit a próbákon begyakoroltunk. Muzsikusnak lenni is nagy kihívás, mert a teljesítményt a pillanatnyi körülmények is befolyásolhatják; hiába sikerült valami előtte milliószor, a koncerten egyetlen perc, pillanat van, egyetlen lehetőség adódik jól eljátszani. A kihívás nagyságát a gyermekekkel kapcsolatban pedig talán meg sem kell említenem…

Kusz Viktória gyermekei, Balázs és Lili most

– Van-e a próbafolyamatnak olyan szakasza, amit a többinél jobban szeretsz?

– Ez darabtól és karmestertől is függ. Minden karmesternek különböző próbálási stílusa van. Van, aki kezdetektől fogva teljesen koncertszerűen próbálja a művet. Más ellenben nagyon alaposan, aprólékosan szétszedi. Ez nem annyira élvezetes, de rettentő hasznos. Van, aki koncentráltan csak a gócpontokat próbálja nagy részletességgel, a többit inkább átfogó jelleggel. Tehát a karmester személyisége hozza magával, hogy egy próbafolyamat hogy zajlik. Van olyan karmester, akivel iszonyúan jó volt próbálni, de a koncert nem volt olyan jó, nem jött úgy át az élmény. Vannak dirigensek, akiket a koncert izgalma doppingol, és ott kapnak szárnyakat.

– Foglalkozol-e még valamivel szabadidődben a zenén kívül?

– Rengeteg időt elvesz az életemből a két gyerek. Nagyon igénylik, hogy foglalkozzak velük, és én magam is szeretnék aktívan részt venni az életükben, s nem a televízióra hagyni őket. Próbálok időt szakítani arra, hogy a barátaimmal, akik igazán sokat jelentenek nekem, rendszeresen találkozzak. Szerencsére nagyon közel lakunk egymáshoz, úgyhogy egy nehéz nap után viszonylag gyakran belefér egy-egy óra beszélgetés, amit igazi megváltásként élek meg.

Szükségem van a feltöltődésre, mert teljes életet csak úgy élhetek, ha a személyiségem egyik oldalát sem hanyagolom el.

Akik ismernek, tudják rólam, hogy nagyon szeretem a jókedvet magam körül, úgyhogy ezek a baráti beszélgetések igencsak hangosak és vigyorral telítettek.

Kusz Viktória

– Van-e kedvenced a zenei életben, olyan stílus, szerző vagy előadó, akit a többinél jobban kedvelsz?

– A zeneszerzők közül nem tudnék kiemelni senkit. Mindegyiknek van olyan műve, ami nagyon közel áll hozzám, és van, ami nem, függetlenül attól, hogy az adott stílust kedvelem-e, vagy sem. A könnyűzenét is nagyon szeretem. Vagy pontosabban: a jó zenét. Mostanában a kislányommal a népdalokon alapuló modernebb feldolgozásokat hallgatjuk a legszívesebben. Ilyenkor nagy a jókedv, mert mindkét gyermekem rögtön táncra perdül. Amíg a gyermekeim meg nem születtek, nem múlhatott el úgy hétvége, hogy táncolni ne mentem volna. Erről most már sajnos le kell mondanom, de a lányom nagyon tehetségesnek mutatkozik, ezért most keressük a hozzá leginkább passzoló mozgásformát, ami az energiái levezetéséhez is nagyon szükséges lenne. Hozzám hasonlóan nagyon eleven, élénk személyiség. Nálunk a családban valaki mindig vagy énekel, vagy táncol, folyamatos a nyüzsgés. Szerencsére mindkét gyerekem nagyon muzikális és jó ritmusérzéke van. A néptánctól társastáncig mindenféle stílust szeretünk.

– Vannak-e a jövőre nézve terveid, mit szeretnél még elérni?

– Ahogy már beszéltünk róla, mint sok más nőt, az anyaság engem is nagyon megváltoztatott. Két gyerekem van, és ez sokat jelent nekem. Most az az elsődleges, hogy a családot terelgessem, és ezzel a munkámat egyensúlyba hozzam. Vannak még álmaim és vágyaim, de ezeknek majd később jön el az idejük. Szerintem egy nő csak akkor tud igazán kiegyensúlyozott lenni, ha a személyiségének egyik oldalát sem engedi túlságosan előtérbe kerülni. Ha csak a két gyerekkel kéne foglalkoznom, azt ugyanúgy nem bírnám, mintha csak a munkáról szólna az életem. Akinek gyermeke van, az tudja, milyen nehéz ezeket a dolgokat összeegyeztetni. Szerencsére a koncertek, a zenekari beosztások periodikusan követik egymást. Van, amikor két hetet dolgozom és egy hetet nem, így mindig tudok pótolni azon az oldalon, ahol szükséges. Ez számomra nagyon szerencsés élethelyzet, mert a monotonitást nehezen viselem. Szeretem megélni a pillanatot, így mikor egy sikeres koncertnek vége, az általa kapott jóérzésből a családom is töltődik.

Viktória a cikk megjelenése óta megszakítás nélkül dolgozik a BDZ-ben. Emellett tagja a BDZ Quartetnek. A videón épp a “BDZ 25 – HangvillásReggeli” című sajtótájékoztatón szórakoztatják a sajtó képviselőit a Happy Birthday különböző zenei stílusú feldolgozás-részleteivel. 

Az írás a BDZ időszaki programmagazinjában, a Hangoló 2010. őszi lapszámában jelent meg.