N, mint Norma. A 19. század első másfél évtizedében tornádó söpört végig Európán elpusztítva embereket, megingatva társadalmi rendeket. Egy csöpp szigetről, Korzikáról indulva meg sem állt Moszkváig, hogy onnan lassan visszakullogva végül az óceán közepén fejezze be a történelem egyik legnagyobb ívű életét Bonaparte Napóleon. Európa a kábulatból csak lassan ébredt, testén a sebek csak nehezen hegedtek. Az új korszaknak a Bécsi Kongresszus (1814) volt a nyitánya. A felbolydult és kiábrándult világ elől ekkoriban még el lehetett menekülni, hiszen még léteztek az álmok. A romantika korszakába léptünk. Hogy ez a komolyzenében mit jelent? Sokminden belefér a következő évtizedekbe, Schubert erdei álmodozásaitól, Meyerbeer nagyoperáink színpadra varázsolt jégrevüiig. Van néhány zeneszerző, akinek a képe azonnal beugrik a romantika szó hallatán: a lobogóhajú Liszt, vagy a tüdőbeteg Chopin. Ilyen az angyalarcú szőke hajú olasz Vincenzo Bellini is. Már a szicíliai komponista életét is igyekeztek romantikus mesének beállítani, aki epekedett a szép hölgyekért – s a szalonok dámáitól a primadonnákig mindenki halk „oh”-okat sóhajtva csodálták a gyönyörű férfit, aki ontotta magából az elbájoló végtelenül áradó melódiákat.
Miről szól a darab? Franciaország – a hajdani Gallia – területén járunk az időszámításunk előtti évszázadban. A librettista, Felice Romani igen szórványos információkkal rendelkezett a korabeli társadalomról és szokásokról, így druidákról, a népről, akik között a cselekmény zajlik, körülbelül annyit lehet az operából megtudni, mint az Asterix című rajzfilmből. Tehát a szerencsétlen druidák római elnyomás alatt éldegélnek kicsiny erdejükben. Nagyon szeretnék végre, ha főpapnőjük, Norma megütné a harcba hívó gongot, de a lány apa, Oroveso még türelemre inti népét. Ha felkel a hold, visszatérnek, és meghallgatják a lány jövendölését. Az erdőben két római közeledik, Pollione a római prokonzul és társa, Flavo. A hadvezér elmeséli, hogy többszörösen is tilosban jár. Találkozóra készül egy ártatlan lánnyal, Adalgisával. Ez önmagában is bűn, de vétke még nagyobb. Megunva a hosszú galliai állomásozást, az elmúlt években két gyermekkel is megajándékozta a mindenki által érintetlennek vélt Normát. A forróvérű rómainak már nem kell a főpapnő, aki álmában késsel üldözi őt. Feljött a hold, Pollione és társa elbújnak, közelednek a druidák. Norma ezüst sarlójával levágta a megszentelt fagyöngyöt, majd gyengéden a tűzre helyezi. Az istenek még mindig nem jelölték meg a bosszúállás napját. A harcosok egyre türelmetlenek, és a főpapnő is szokatlanul nyugtalan. Elvonulnak a druidák, csak Adalgisa marad a színen. Itt beszélték meg a találkozót a szépszavú rómaival, várja őt, és közben retteg. A megjelenő Pollione szerelmet vall a lánynak és rábeszéli, hogy szökjenek együtt Rómába.
Ösztöne megsúgja Normának, hogy valami nincs rendben Pollionéval. Merengéséből Adalgisa riasztja fel. Gyónni jött. Elmeséli, hogy szerelembe esett egy rómaival… Normának meg kéne dorgálni, de felidézi, hogy néhány éve vele szóról szóra ugyanígy történt minden. Feloldozza a lányt, ám ekkor megjelenik Pollione. Adalgisa boldogan futna hozzá, de Norma kérdőre vonja gyermekei apját. Pollione kitérő választ ad, Adalgisa megéri a helyzetet és összeomlik, a főpapnő átkozódva kerget el mindenkit.
Norma érzi, gyalázatát csak vér moshatja le, bűnös szerelméből fogant gyermekei vére. De hiába emelni fel kezét, képtelen megölni őket. Visszatér Adalgisa. Félreáll az útból, felajánlja, hogy átmegy a római táborba és ráveszi Pollionét, hogy a családjával együtt térjen haza.
Orovesohoz is eljutott a hír: Pollionét leváltották. Nem vár könnyebb sors népére, utóda még ádázabban gyűlöli a druidákat. Adalgisa küldetése nem járt sikerrel, a hadvezér hallani sem akar megunt hitveséről. Norma dühében megüti a gongot, a harcosok bosszúszomjasan összegyűlnek. Rövid keresés után rábukkannak a közelben bujkáló Pollionéra, akit megkötözve hoznak a főpapnő színe elé. Norma elküld mindenkit, mondván szeretné kivallatni a foglyot. Az egykori szerelmesek farkasszemet néznek egymással. Norma egy utolsó próbát tesz, kéri férjét, hagyja el Adalgisát. Pollione hajthatatlan, nem fél a bosszútól és a haláltól sem. A visszatérő druidákkal Norma közli, kiszedte a férfi titkát. Egy papnő a kedvese, mindkettőjükre máglya vár. Pollione könyörög, ne adja ki szerelmese nevét. Norma kimondja: E bűnös asszony én vagyok. Általános megrökönyödés, előkerülnek a gyerekek is. A törvény, az törvény, Oroveso, noha könnye csorog, hajthatatlan. Pollione most eszmél csak rá, milyen csodálatos is Norma szerelme, egymást átölelve lépnek a máglyára.
Miért izgalmas a darab? Miért, izgalmas? – kérdezzük vissza bátran! Azt gondolom, igen. A Norma egyike azoknak a műveknek, amik önmagukban érinthetetlenek. Lehetetlen a cselekmény, a jellemek sokszor szenvednek valószínűtlen töréseket. Ugyan időnként megpróbálják modernizálni, más korba helyezni a történetet (jó tizenöt éve az Erkel Színházba is látható volt a trieszti Teatro Verdi előadása, ahol Pollione 1800-ból visszaálmodta magát az ókorba), de ezeket a kísérleteket a darab minduntalan ledobja magáról. Nem az operában van a hiba. El kell fogadnunk, hogy egy olyan mű, amelyik kizárólag önmagában kerek egész. Ha egy Toscát nézünk, eszünkbe sem jut az 1900-as római ősbemutató közönsége, a Figaro házassága alatt sem II. Lipót császár, ezzel szemben már a Norma első akkordjainál is megelevenedik a múlt. Nem a druidák mesebeli erdeje, vagy Obelix varázsitala, hanem az 1830-as évek fülledt színházai. Mint Pompei romjai, úgy őrzi a Norma is egykori közönségét, a legyezők suhogását, a kíváncsi és féltékeny pillantásokat, a délceg katonatiszteket, a lornyonukon egymást vizslató dámákat, a szuszogó bankárokat, vagy a karzaton izzadó diákokat. Számomra ezt az utazást jelenti Bellini remekműve, melynek előadásain, ha tehetjük, inkább hunyjuk be a szemünket.
