Rolf Liebermann első hamburgi operaigazgatósága (1959 – 1973) legendás korszakot jelent a 20. századi operatörténetben. Ez idő alatt nem kevesebb, mint huszonnégy operát rendelt zeneszerző kortársaitól, melyek közül nem egy ma is felbukkan a színházak repertoárján. A svájci komponista-direktor igen büszke volt az általa kinevelt közönségre is, akik meg tudták ítélni (de el is tudták ítélni) a bemutatásra került művek értékét. A lengyel Krzysztof Penderecki A hirosimai áldozatoknak című elégiájával, majd az 1966-os Lukács passiójával robbant bele a nyugati világ zenei köztudatába. A jó szimatú Liebermann egészestés operát rendelt tőle Hamburg számára. Penderecki maga készítette a librettót Aldous Huxley A loudoni ördögök című műve nyomán (magyarul ötvenkilenc éves késéssel jelent meg a Loudon ördögei, Cartaphilus, 2011). Az opera ősbemutatója 1969. június 20-án zajlott Hamburgban – és ragyogó szereposztás (Tatiana Troyanos, Andrzej Hiolski, Bernard Ladysz, Hans Sotin) ellenére akkorát bukott, hogy a próbafolyamat alatt végig jelenlévő szerző a negyedik előadás után letiltotta operáját.
A loudoni ördögök két nappal később Stuttgartban, Günther Rennert rendezésében hatalmas sikert aratott. A furcsa jelenség magyarázatát a kétfajta közönségben, a szerző olykor terhes jelenlétében és az eltérő felfogású színpadra-állításban kereshetjük. Penderecki műve nem tartozik azok közé a 20. századi zenedrámák közé, melyek önállóan, azaz kizárólag hallgatás útján megismerhetőek lennének, mindenképpen megkívánja a színpadot és a világos rendezői koncepciót. Mintha film kísérőzenét hallgatnánk, mely koncertszerűen, a markáns történet nélkül nem biztos, hogy megállná a helyét. A műben klasszikus értelemben vett áriák, kettősök nincsenek, harminc általában rövid jelenet alkotja a három felvonást.
Keletkezése idején Pendereczki kompozícióját avantgárdnak tartották, a komponista hírnevének köszönhetően fél Európát bejárta, sőt színpadra-kerülésének gyakorisága máig nem csökkent. A loudoni ördögök egyike azon II. világháború után íródott operának, melyek viszonylag gyakran felbukkannak az operaházak repertoárján. Legutóbb néhány napja a hannoveri Staatsoper mutatta be Kovalik Balázs rendezésében, Stefan Klingele zenei irányításával. Németország híres a nyolcvan operákat is játszó színházáról, de azt a nyolcvanat folyamatosan meg kell tölteni közönséggel – és tartalommal. Így kialakult egy egészséges verseny, és ami még fontosabb, egy igen erős közönségnevelés-kényszer. (Példának okáért Hannoverben az idei évadban öt gyerekoperát mutatnak be a három már repertoáron lévő mellé, mindegyiket korosztály megjelöléssel.) Alsó-Szászország félmilliós fővárosának színháza körülbelül ezer férőhelyes. Az idei évadban nyolc operapremiert tartanak: Traviata, Lady in the Dark Kurt Weilltől, Ariadné Naxosz szigetén, A sevillai borbély, Az emberi hang, A loudoni ördögök, Faust, Triptichon. Német, olasz, francia művek, melyek 1816 és 1969 között keletkeztek; emellett természetesen játszanak Mozartot és van saját Ringjük is. Pendereczki művét a bemutató után további hét előadásban játsszák. Érezhetően senki sem botránkozott meg azon, hogy egy külföldi, élő szerző művét tűzik műsorra. Viszonyításképp a pesti Operaházban ez utoljára 1975 januárjában mutattak be nem magyar, élő komponista alkotását, Britten Koldusoperáját.
A hannoveri vezetőség darabválasztásának időzítése tökéletesnek bizonyult. Ugyan nem láthatták előre az elmúlt héten kirobbant, a katolikus egyház tekintélyét megtépázó botránysorozatot, mely megdöbbentően rímel az opera cselekményére. Pendereczki hűen követi Huxley regényének fő vonalát, amiből Ken Russell híres-hírhedt filmje is készült. Németország 1945 után kénytelen volt nagyon élesen szembenézni magával és a múltjával. Ez az önreflexió azóta is folyamatosan érezhető. Egyik jellemző példája a magyar mozikban is sokáig vetített A hullám (Die Welle) című Dennis Gansel film.
Kovalik Balázs olvasatában A loudoni ördögök is hasonló szembenézésre sarkallja a nézőket, akik a premier sikerét látva, igen hálásak ezért a magyar rendezőnek. A szintén három felvonásos Vérnász (Szokolay Sándor, 1964), legutóbbi operaház változatához hasonlóan itt is egybe játszották az operát, melyből mintegy húsz percet kihúztak a cselekmény sűrítse érdekében. Így egy pillanatra sem lankad a néző figyelme, folyamatosan pörgő másfél órás előadást kap, mely állandó figyelmet követel a befogadótól, hiszen a mű hat év eseményeit fogja egybe. Kovalik darab-értelmezéseinek egyik legizgalmasabb része a mű szövegének pontos olvasata és az erre ráépülő szabad asszociáció. A rendező most a kérdésfelvetést már a darab címénél elkezdi: Kik is azok a loudoni ördögök? Pendereczki művében még olykor basszus hangon kiszólt a sátán Jeanne nővér szájából, de a természetfölötti Asmodeus is a húzás áldozata lett. Kovalik az emberekre koncentrál: Granier-re, a parázna papra, akit halálra kínoznak, a púpos Jeanne nővérre, akit fogadalma ellenére szinte széttép a kielégítetlen nemi vágy, Loudon előjáróira, akiknek remek üzlet az ördögűzés turistalátványossága, a megszállott vagy ájtatoskodó papokra, akik Isten nevében kéjesen ölnek meg egy embert, akiről tudják, hogy ártatlan és persze a város lakóira, akik mindebben a gyilkosságban részt vesznek. Végül kiderül, hogy mindannyian „ördögök”, mindannyian tehetnek róla, hogy a tömeghisztéria a végsőkig fajult. Megváltás, bűnbocsánat? Ilyesmivel Penereczki nem ajándékozza meg a nézőket. Kovalik tetézi a szerző elképzeléseit, egy borzalmas világot állít színpadra. Florian Parbs díszletének nagy része egy háromemeletes vasállvány. Építkezés. Vagy bontás, hiszen Richelieu bíboros parancsára el kell bontani Loudon városának falait, hogy szabadon távozhassanak az ördögök – vagy, hogy ne legyen védhető. Nem is az. Az emberek felfalták egymást, vagy magukat. Kovalik szemét és fantáziáját senki sem kerülheti el. Olyan szárakat is elvarr, amikkel Pendereczki alig törődik. Így ölhetik meg a papok csalását leleplező Condé herceget, őrül meg az apácák gyóntatója, Mignon atya vagy lesz öngyilkos a történet krónikása. A haláltáncnak két győztese van a patikus és a felcser. Szinte a hajléktalan létből indulnak, de folyamatos leskelődésükkel, besúgásukkal övék lehet a dicsőség, hogy kitépjék Grandier körmeit. El is nyerik méltó jutalmukat: a pusztulásban az állvány tetejéről gyönyörködhetnek távcsővel. Ismerjük jól ezt a típust.
Egy loudoni ördögök előadás alapja a precíz zenei megszólaltatás, Stefan Klingele maximális pontossággal vezényelte a darabot. A premier alapján egészen kiváló együttes a hannoveri, nincsenek benne hatalmas egyéniségek, hangnagybirtokosok is alig, viszont zeneileg kikezdhetetlenek a szólisták, az énekkar – melyre igen nagy feladat hárult az operában – felveheti a versenyt a legnagyobbakkal. A világ minden tájáról egy-két évre ideszerződtetett művészek Pendereczki partitúrája elképesztő nehézségeket ró a megszólaltatóira. A szerepek zeneileg is igényesek, vokálisan pedig a rövid szólamok is igen megterhelők. A legkiemelkedőbb alakítást a grúz mezzoszoprán Khatuna Mikaberidze nyújtotta Jeanne nővér szerepében. A másfél óra alatt végig jelen van a színen, kisugárzásával uralja a színpadot. Korrekt alakítást nyújtott Brian Davis Grandier szerepében, akinek énekelnivalója nem sok volt, megtörhetetlenül járta végig a pap kálváriáját, az utat, melyen a szerelmes reverendás férfiből véres hús marad csak.
Egy 20. századi lengyel szerző több évtizedes operája meglepően meleg fogadtatásban részesült a hannoveri közönség által. Úgy tűnik, az ottani közönség kíváncsi az újra is, színházba járva a szellemi kihívásokat keresi, s nem elégszik meg a színpadra épített élethű piramisokkal.
Foto: Thomas M. Jauk
