A kezdetek
Richard Straussra elsősorban, mint a múlt század első évtizedeinek egyik legmeghatározóbb zeneszerzőjére tekintünk. Ő maga azonban igen sokáig foglalkozását, a karmesterséget tekintette elsődleges pénzkereseti forrásának. Az „I. Richardhoz”, azaz Wagnerhez hasonlóan Strauss zenéjét is előbb ismerték meg Budapesten a koncertteremben, mint az operaszínpadon, hiszen a Filharmóniai Társaság Zenekara már 1891. januárjában bemutatta az Itáliából című szimfonikus költeményét. „Reméljük nem találkozunk ezzel a művel többé a Filharmónia Társaság műsorán.” – írta a korabeli kritika. Nem fogadták kedvezőbben négy évvel később a Halál és megdicsőülést sem, s 1897-ben a Till Eulenspiegelről így szólt a bírálat: „Ilyen zenei tótágast, összevisszaságot még nem komponált szabadlábon lévő muzsikus.” Straussot nyilván nem rendítették meg az ehhez hasonló bírálatok, hozzá volt szokva jelentősebb zenei központok elutasításához is. Idővel a berzenkedőkkel együtt a hívek és a kíváncsiak tábora is egyre nőtt.
Első operája a Salome volt, melyet megismerhetett a pesti közönség, még ha nem is a hagyományos, operaházi körülmények között. A zenedrámát ugyanis „1907 májusában egy álló hétig minden este adta a Királyszínházban a boroszlói operatársulat, saját zenekarával, saját és vendég (német) énekesszemélyzetével. Jellemző, hogy az első estén a színház félig üres volt, de a kritika s főleg az ott volt közönség a darabnak olyan, hírét vitte, hogy később már nem lehetett jegyet kapni, igen sokan pedig többször is meghallgattuk Salome-t, fokozódó megértéssel s élvezettel.” – írja a korabeli sajtó. Az mindenesetre elgondolkoztató, hogy Boroszló (ma Wroclaw, Lengyelország) színháza előbb mutatott be egy ilyen maga korában elképesztő zenei-színpadi nehézségeket követelő művet, mint a Magyar Királyi Operaház.
A bécsi Hofoper lépéseit mindenkor éberen figyelő pesti direktorok végül 1910-ben úgy döntöttek, hogy az ősbemutató után egy évvel bemutatják az Elektrát. Operaházunkban ekkoriban modernséget d’Albert Hegyek alján-ja képviselte, a nemzeti operajátszást Zichy Géza gróf Rákóczy trilógiája… Ehhez képest az Elektra bombaként robbanhatott. A premier március 11-én volt, Alszeghy Kálmán rendezte, Kerner István vezényelt. Kytaemnestrát Fodorné Aranka, Elektrát Krammer Teréz, Chyrisothemist Sebeők Sára, Aegistus Arányi Dezső, Orestest Szemere Árpád énekelte. A produkció tizennégy hónap alatt tizenöt előadást ért meg, ami az akkori előadásszámok ismeretében nem számít kevésnek. „…akármilyen hidegen, józanul is ítéljük meg a darabot, az kétségtelen, hogy a hallgatót lebilincseli, izgatja, szinte fárasztja.” – írja Kern Aurél. A kritikusok többségen nem volt elutasító az operával szemben, az előadás maga pedig egyértelműen sikert aratott. A bemutató után néhány hónappal a darabjait karmesterként is népszerűsíteni igyekvő szerző is elvezényelte Pesten operáját. Alig futott le az Elektra előadássorozata, 1911 januárjában, már május 21-én megtartották A rózsalovag operaházi bemutatóját.
Érdemes elolvasni róla egy korabeli bírálatot, mely nem egészen állta ki az idő próbáját: „ A rózsalovag” zenéje tehát a maga nemében merész és hatásos, de nem remekmű. Noha a szeczesszióba tévelyedett jeles zeneszerző a dallammal való megalkuvást szinleli. Egészében a darab nagyon tetszett; talán az is hozzájárult, hogy szövege sikamlós. Egy 17 éves ifjoncz a hőse (a czimszereplő: Dömötör Ilona adta), a ki koros kedvesétől (herczegnő: Sebeők Sarolta) eltántorul, beleszeret egy nálánál fiatalabb leánykába (Sophie: B. Sándor Erzsi), holott emezt az apja (Faninal: Várady S.) rangkórságból egy durvalelkű, élvhajhász báróhoz (Ochs von Lerchenanhoz: Kornai) akarja adni: a leányarczú kis rózsagavallér (gróf Rofrano Octavian a neve) szobalány képében légyottot ad a méltatlan vőlegénynek s őt a nagy nyilvánosság előtt leleplezi – míg a nagylelkű herczegnő maga szerzi meg volt kedvese számára a boldog kislány kezét.” „Operaházunk izgatóan érdekes műsordarabot, de nem halhatatlan értékű művészi alkotást nyert az ujdonsággal. Közönségünk mohón várta, – hiszen a mű már szerzője miatt is szenzácziós, – de talán fölösleges volt ennyire sietni szinrehozásával. Az egész nagy személyzet, élén az új karmesterrel; ifj. Ábrányi Emillel, derekasan megfelelt rendkívül nehéz és nem arányosan hálás feladatának. – de a Magyar Királyi Operának s elsősorban igazgatójának, sokkal fontosabb és sürgősebb feladatai és pótolnivalói is vannak.” Vajon micsodák?
A Rózsalovag – mint mindenhol – Pesten is meghozta az áttörést Strauss művei számára, néhány évad kivételével szinte száz éve folyamatosan repertoárján tartja az Operaház. Így kerülhetett sor 1912 december 19-én a Salome bemutatójára. A kultuszminisztérium mindig is rajta tartotta szemét-kezét a pesti dalszínházon. 1906 és 1910 közé esett a konzervatív gróf Apponyi Albert minisztersége, aki nem engedte az akkoriban mélységesen erkölcstelennek bélyegzett (bibliai) történetet bemutatni, leállíttatta a próbafolyamatot. Talán ő ítélte meg helyesen a székesfőváros közönségét, ugyanis a mű erős megbotránkozást váltott ki. „Ennek a monstrumnak legfeljebb a közönség szenzáció-falánkságára lehet hatása, de a zeneirodalmunk, vagy kulturánk fejlődésére nem. Ez a mű rombolóan hat az izlésre és egészségtelen, kárhozatos befolyással lehet fiatal zenészgenerációnkra. Egyedüli enyhítő körülmény a kitűnő előadás.” –írták a premier másnapján. Heródest Gábor József, Heródiást Fodorné Aranka, a címszerepet Dömötör Ilonka, Jochanaant Szemere Árpád, Naraboth-ot Székelyhídy Ferenc énekelte. Az előadást – mint az Elektrát – Kerner István vezényelte és Alszeghy Kálmán rendezte. A mű az első szériában csak hét előadást ért meg, de idővel beérett, többször került felújításra, s ha az elmúlt évszázadban olykor egy-másfél évtizedre el is tűnt az Operaház játékrendjéről, azért végig jelent volt.
„Amíg a kapitalista nyugat sajtója a bolsevikok emberevéséről és kultúrarombolásáról regél, azalatt a budapesti Operahát Strauss – Hofmannsahl-operát készít elő és a proletárdiktatúra ötödik hetében be is mutat. A gazdasági rablóvár falait széjjelzúzó kalapács, íme, a kultúra épületébe erősítő szeget ver… Az „Ariadne Naxos szigetén”, mint minden Strauss-opera mindenütt nagy érdeklődés közepette kerül színre. A járt utakat lenéző szerzők mindig izgatnak, a bizarr ötlet érdekel.” – írta Péterfi István a Világban 1919. április 20-án, a bemutató másnapján. Hogy a zeneszerzőt mennyire kora fenegyerekének tartották, jól jellemzi még néhány sor a cikkből: „De amennyire elismerjük, sőt bámuljuk Strauss nagyszerű technikáját, leleményét a kiszámításokban, elrendezésekben, a muzsikát alkotó zseni e művében sem gazdagabb, mint elődjeiben. Kétségtelen, hogy vannak igen szép momentumai, de gyakori az erőltetett, sőt minden rafinéria ellenére az unalmas is.” Megmagyarázhatatlan, mért mutatták be Strauss talán legkifinomultabb és legáttetszőbb operáját a Tanácsköztársaság alatt. Az Ariadné ekkor mindössze három előadást ért meg, majd két év múlva újabb hármat. A magyarországi bemutató főszereplői voltak: Ariadné: Sebeők Sára (később Záborszkyné is énekelte), Zerbinetta: Sándor Erzsi, Komponista: Marschalkó Rózsi, Bacchus: Környei Béla (aki a bécsi átdolgozás bemutatóján is énekelte a szólamot) 1921-ben Gábor József, az előadásokat ismét Kerner István vezényelte, Zádor Dezső rendezte, 1921-ben pedig Anthes György állította színpadra. Hiába énekelték ekkor a főszerepeket Maria Jeritza és Alfred Piccaver, a siker ezúttal is elmaradt.
Fotó: Operaház Archívum
