A népszerűség csúcsán
Több mint egy évtizedig nem került színpadra Richard Strauss újdonság Pesten. 1921. április 2-án felfrissítették A rózsalovagot. A vígopera előadás-története az egyik legfurcsább a Házban, ugyanis az 1911-es bemutató és az 1971-es felújítás között végig az eredeti díszlettel játszották, melyet annak idején Újházy Ignác és Kéméndy Jenő a drezdai ősbemutató megálmodójának, Alfred Rollernek tervei alapján készített. A változatlan szcénában csak a színpadra állítók – leginkább játékmesteri feladatokat ellátók – neve változott. 1921-ben történetesen Mihályi Ferenc volt a soros, az előadást Rékai Nándor vezényelte, a magyarországi bemutató szereposztásából megmaradtak a hölgyek – Sebeők Sára, Dömötör Ilona és Sándor Erzsi – Szende Ferenc állt be Oschs bárónak, Dalnoki Viktor Faninalnak és a pályakezdő Pataky Kálmán Olasz énekesnek. A produkcióba több vendégművész is fellépett: 1923-ben Maria Jeritza, 1926-ban Vera Schwarz énekelte Octaviant.
Tíz évnek kellett eltelnie, hogy ismét elővegyék a Salomét. Ekkorra túl vagyunk az I. világháborún és a Tanácsköztársaságon. Ami 1913-ben még megbotránkoztatta a pesti közönséget, 1923-ben már jóval kevéssé. A szereposztás nem sokat változott, Budanovits Mária állt be Heródiásnak az időközben nyugdíjba vonult Fodor Aranka helyett, és a fiatal Závodszky Zoltán Narrabothnak. Mihályi Ferenc rendezte a darabot, Kerner Istvántól ezt az előadást is Rékai Nándor vette át. Az ifjú és polgárpukkasztó Richard Strauss időközben joviális kopasz úrrá szelídült. 1926-ben a hatvankét éves komponista ismét Pestre látogatott. Január 3-án és 4-én a Filharmóniai Társaság zenekarával adott koncertet saját műveiből (Hősi ének, Till Eulenspiegel, Parergon az Alpesi szimfóniából), 5-én A rózsalovagot, 6-án a Salomét vezényelte, melynek címszerepét, Barbara Kemp énekelte. Az Alpesi szimfónia részletének kapcsán írta Tóth Aladár a Nyugatban: „Nincs ebben a szerzeményben semmi új, semmi erő. Strauss minden megmaradt erejét, úgy látszik, arra pazarolja, hogy odakiáltsa az „újaknak”: „én kitartok a háborúelőtti Németország mellett! Ti azt mondjátok: a háború után új nemzedék jött létre, minden régi érték elértéktelenedett, minden eddigi törekvés megbukott; új ember kell és új etika, új kultúra és új művészet. Nos, én, Strauss Richard, bebizonyítom nektek, hogy a háború után semmi sem változott; minden marad a régiben; miért? mert, nézzétek, én is a régiben maradok. Ti jazz-bandet írtok és kollektív művészetről fecsegtek? Én valcerokat írok, mert engem ma is jobban érdekel a cukrász „Schaumobers”-je, mint a ti új etikátok!” – s mialatt így beszél, nem veszi észre, hogy éppoly botorság azt állítani, hogy a háború után semmi sem változott, mint azt, hogy minden megváltozott…”
Mai szemmel furcsa párost mutattak be 1928. május 12-én. Az Operaház történetének első Handel bemutatója a Xerxes volt. Úgy tűnik, soványnak ítélték meg a bizonyára alaposan meghúzott barokk művet egyetlen estére, ezért utána egy balettbemutatóval kedveskedtek a közönségnek. Francois Couperin táncaiból hangszerelt meg Richard Strauss egy csokorra valót, ebből lett Rékai András „szövegére” és rendezésben Az ezüstkulcs című táncjáték. A koreográfiát a tagságának negyedszázados jubileumát ünneplő Brada Ede készítette. A versaillesi kastély parkjában játszódó mese főszerelője, a Hercegkisasszony az akkor mindössze tizenhét éves Szalay Karola volt. Haraszti Emil így ír a bemutatóról: „Felemás muzsika: se nem Couperin, se nem Strauss. Még Az ezüstkulcs szövegénél is nagyobb rejtély: Miért kellett ezt a darabot előadni?”
Egyetlen alkalommal az Intermezzo is megszólalt Budapesten, a Nürnbergi Városi Színház vendégjátéka alkalmából, 1929. november 12-én. A komponista 1932-ben tér vissza Pestre, hogy az Egyiptomi Heléna premierjét elvezényelje. Ugyanekkor egy-egy Rózsalovag és Salome előadást is dirigált. Ez utóbbira egy világhírű magyar származású szopránt is hozott magával: Rosa Paulyt. Az évek során a júdeai hercegnő szerepében vendégszerepelt Maria Jeritza, és Németh Mária is. A Ház énekesei közül Némethy Ella és Walter Rózsi énekelték Salomét, néhány előadás erejéig az ősbemutató Heródese Karel Burian is fellépett, Heródiást ekkoriban Basilides Mária alakította. A rózsalovag népszerűségére jellemző, hogy egymás után kétszer is felújították, 1927 és 1931 októberében. Mindkétszer Szemere Árpád neve szerepel rendezőként, az előadásokat Rékai Nándor, majd Fleischer Antal vezényelte, a főszereplők Medek Anna illetve Némethy Ella (Tábornagyné), Venczell Béla és Kálmán Oszkár (Ochs), Nagy Margit és Báthy Anna (Octavian), Halász Gitta és Szabó Lujza (Sophie) voltak. Ha a harmincas évek bécsi operajátszásáról beszélünk, mindig megemlítjük, hogy hány nagyszerű énekest szippantott el a császárváros. Ez tagadhatatlan, de mi is haszonélveztünk, hiszen néhány év különbséggel olyan világhírű karmesterek vezényelték Pesten a Rózsalovagot, mint Franz Schalk és Erich Kleiber, többször átvonatozott Josef Manowarda Ochs bárót énekelni, és bemutatkozott Angerer Margit is Octavianként.
Richard Strauss a 30-as években ért népszerűsége csúcsára. Komponistaként már túl van legjelentősebb művein, de folyamatosan alkot, saját és mások műveit vezényli szerte Európában: Bécsben, Berlinben és Bayreuth-ban. Mint a „legnagyobb élő német zeneszerző”, a hatalomra került náci párt vezetőségének figyelmét sem kerülte el személye. Igyekeztek minél jobban befolyásuk alá vonni, a Birodalmi Zenei Tanács vezetőjének is kinevezték. E korszak operatermését fényes külsőségek között sorra mutatják be, többek között Budapesten is. 1932. október 3. az Egyiptomi Heléna bemutatójának dátuma. Ez az egyetlen Strauss-opus, aminek betanításán a végső simításokat a szerző végezte hazánkban, a főpróbát és a bemutatót vezénylete is (a további négy előadást Fleischer Antal dirigálta). A produkciót Márkus László rendezte, a díszleteket és a jelmezeket Oláh Gusztáv tervezte, a főszerepeket Bodó Erzsi (Heléna), Závodszky Zoltán (Menelaos), Báthy Anna (Aithra), Losonczy György (Altair) és Rösler Endre (Da-Ud) énekelték. „A késő romantikának egykor forradalmi nagymestere mostani hatvannyolc éves kora és megállapodott „konzervativizmusa” ellenére sem kerülhet ki az aktualitásból. … Az kétségtelen, hogy az Egyiptomi Heléna invenciója virtuóz technikája, ragyogóan zengő hangszerelése és egész előkelő faktúrája ellenére sem közelíti meg a Salome, Elektra, Rózsalovag izgalmasan hatásos partitúráját.”- állapítja meg a korabeli ítész.
Egyiptomi Heléna, 1932
A következő újdonság egy táncjáték, a József legendája volt, 1934. január 26-án a lengyel származású, de huzamosabb ideig Pesten alkotó Jan Cieplinski koreográfiájában. Ezt a balettet Strauss a Gyagilev-féle Orosz Balett számra komponálta még 1913-ban. Az előadás ékessége Fülöp Zoltán Veronese-stílusban készült barokk színpadképe volt. Ma szemmel nézve kicsit furcsa lehetett a darab szereposztása: Józsefet Zsedényi Károly a az együttes akkori vezető szólistája táncolta, Szulamit szerepét Szalay Karola; Putifárnét Walter Rózsi játszotta (a mozgásművészetet is tanult opera-énekesnő nagy kritikai sikert aratott), Putifárt Mally Győző énekkari művész, a Sejket pedig Zöbisch Ottó, egykori balettigazgató, A fából faragott királyfi ősbemutatójának koreográfusa, akinek ekkoriban a balettkarban különös titulusa volt: mimus. A József legendája ekkor tizenegy előadást ért meg.
Vitathatatlanul az 1930-as évek volt az a korszak, amikor a pesti Operaház premierválasztásaival, repertoárjával, énekművész gárdájával felvehette a versenyt Európa vezető dalszínházaival. Ha megnézzük például az 1934/35-ös évadot (a színház ekkor ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját), hét bemutató szerepel benne és négy felújítás. Összesen hatvanhat operát és tizenhat balettet játszottak kettőszáz-ötvenhárom előadásban. A társulathoz ekkor hat karmester, negyvennégy magánénekes és négy ösztöndíjas tartozott. Erre az időszakra esik a követező Strauss premier is, 1934. december 28-én mutatták be az Arabellát. Ez tetszett a legkevésbé a pesti közönségnek, noha kiváló szereposztásban (Waldner: Székely Mihály, Adelaide: Sebeők Sára, Arabella: Báthy Anna, Zdenka: Dobay Lívia, Mandrynka: Losonczy György, Matteo: Laurisin Lajos) tanulták be a hosszú és nehéz művet. A kritika a Rózsalovag utóérzeteként értékeli a művet, olyan öregkori operának, amit stílusosan óév végén mutatnak be, hogy újévre el is tűnjön a színház műsoráról. A legindulatosabban és korát megelőzve a politikai felhangot sem mellőzve Jemnitz Sándor támadja a bemutatót: „Miért kellett ezt a Németország összes operaszínpadain végigbukott és semmiféle hivatalos nyomással nem támogatható nálunk is a maga előrelátott, mert megérdemelt bukásához eljuttatnunk!?” A bírálók egyértelműen dicsérték az előadást, a színre-állítást (rendező: Nádasdy Kálmán, akinek ez volt az első önálló munkája, díszlet-jelmez: Oláh Gusztáv), az azóta elfeledett nagyszerű karmestert, Fleischer Antalt, Lányi Viktor műfordítását és a két női főszereplőt. Ami a mai kutató számára a legmeglepőbb ebből a korból, hogy a premier másnapján több mint tizenöt szakkritikus által írt bírálat jelent meg a napilapok hasábjain. Ilyen merítésből képet lehet kapni egy korabeli előadásról.
Arabella, 1934
1938. november 11-én új főszereplők mutatkoztak be A rózsalovagban: Báthy Anna (Tábornagyné), Komáromi Pál (Ochs), Gere Lola (Octavian), Maleczky Oszkár (Faninal), Dobay Lívia (Sophie), Sárdy János (Olasz énekes). Ez a produkció futott egészen az 1960-as évek végig, ebbe állt be az évek során Osváth Júlia (Tábornagyné), Székely Mihály (Ochs), Birkás Lilian és Sándor Judit (Octavian), Gyurkovics Mária és Raskó Magda (Sophie). Elsősorban a negyvenes években több vendég is fellépett A rózsalovagban, 1924-ben Alexander Kipnis énekelte Ochsot, egy évvel később Réthy Eszter Sophie-t. 1944-ben a szerző nyolcvanadik születésnapja alkalmából Clemens Krauss vezényelt, Viorica Ursuleac A tábornagyné, Ludwig Weber Ochs báró szerepében lépett fel. A produkció számra elsősorban Székely Mihály halála jelentett pótolhatatlan veszteséget, Ochs szerepére eztán mindig vendégművészt hívtak.
1940. április 3-án újították fel a Salomét. A produkció a világháború kitöréséig csak tizenkét előadást ért meg, utána sok évig nem került színre Strauss egyik legnépszerűbb operája. Az előadást Rékai András rendezte, a díszleteket Fülöp Zoltán, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A Sergio Failoni által vezényelt előadás főszerepeit Laurisin Lajos (Heródes), Budánovits Mária (Heródiás, tőle az utolsó évadban Tutsek Piroska vette át a szerepet), Walter Rózsi (címszerep), Losonczy György (Jochanaan, később a fiatal Jámbor László is beállt), Udvardy Tibor (Narraboth) énekelték.
Érdekes kísérletre került sor a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon 1940 nyarán. Az Operabarátok Egyesületének esélye keretén belül mutatták be Nádasdy Kálmán rendezésében az Angelica nővért, címszerepben a frissen végzett Warga Líviával, és Strauss 1938-as Daphnéját. A mű értékelése helyett általában megelégedtek a korabeli ítészek a szokatlan helyszínbe – akusztikailag nyilván problémás – remekül illeszkedő ógörög pásztorjáték ismertetésével. A főszerepeket Koréh Endre, Basilides Mária, Tamás Ilonka, Sárdy János és Halmos János énekelték, Ferencsik János vezényelt.
A harmincas évek második felétől nemcsak politikailag függött egyre jobban Magyarország Németországtól, kulturálisan egyre több szállal kötötték össze a két nemzetet. Miután 1941 tavaszán egy bombatalálat használhatatlanná tette a berlini Staatsoper épületét, a társulat kényszerű vendégjáték-sorozatba kezdett, melynek első állomása a Magyar Királyi Operaház volt. A Bayreuth-i Walkür előadás mellett egy régóta mellőzött Strauss operát, az Elektrát hozták (1941. április 21., 23., 25.). Az előadás rendezője az egykori szoprán, Barbara Kemp-von Schillings volt, aki valaha Salomét énekelt Pesten. A címszerepet Hilde Scheppan, Klytaemnestrát Margarethe Klose, Orestest Jaro Prohaska énekelte. Legnagyobb sikere mégis az ifjú főzeneigazgatónak, Herbert von Karajannak volt.
1941. október 15-én került be a színházba a Daphné, amelyik változatlan szereposztásban, de Rékai András rendezésében és Berg Ottó vezényletével még négy előadást ért meg. A kritika ezúttal megengedőbb az idős komponistával szemben, mint volt az Egyiptomi Heléna vagy az Arabella kapcsán. „És meglepő, hogy az egyfelvonásos bukolikus zenedrámában megfiatalodva találjuk invencióját, formáló erejét. Sőt, részben újjá alakulva, mert a késői romantika egykori forradalmi zeneszerzője mintha szintén a neoklasszikus irány felé tájékozódna.”
1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. Alig néhány nappal később a politikai változásokra mindig gyorsan reagáló Operaház ismét műsorra tűzte a József legendája című Strauss-balettet, Jan Cieplinski koreográfiájában. Ez az utolsó előtti bemutató a felszabadulás előtt, mellyel egyúttal a nyolcvanéves szerző előtt is tiszteleghettek. Józsefet ezúttal Tatár György, Szulamitot Ottrubay Melinda, Putifárnét Bordy Bella táncolta. A következő hónapokban már nem a zenéé volt a főszerep…
Fotók: Operaház Archívum
