Van abban valami jelkép értékű, hogy éppen a ma száz éve elhunyt Jules Massenet mellszobra áll a Monte-carlói Opera előtt. A színház egykori legendás direktora, Raoul Gunsbourg ugyanis nem kevesebb mint nyolc ősbemutatót tartott az akkor már legendás komponista operáiból, igaz, a művek közül három már szerzőjük halála után került színre. A vállalkozó biztosra ment: ha Massenet tolla meg is kopott élete vége felé, hírneve aligha.
Hosszú utat járt be a kis francia iparvárosban, Montaud sur Etienne-ben született Jules családja, amíg az ifjú tehetséget végül tizenegy évesen 1853-ban felvették a világhíres párizsi Conservatoire-ba. Szerencsecsillaga azonban már ekkortól segítette. Olyan mesteri voltak, mint Gounod és Thomas, elnyerte a legtehetségesebb növendékeknek járó Római Díjat – és ezzel együtt a kétéves továbbtanulási lehetőséget a pápai székhelyen, ahol magával Liszt Ferenccel is megismerkedhetett. Hazatérte után egy ideig zenekarban játszik és zongorát oktat. Nem kell sokáig nyomorognia, a siker hamarosan mellészegül. Első vígoperáját, A nagynénit 1867-ben az Opéra Comique mutatta be. Ezt követte a mára szintén elfeledetett Don César de Bazan, melynek egyik áriája ma is a koloratúrszopránok kedvelt gálaszáma. A sikert a Lahore királya hozza meg számára, 1877-ben. Ekkor már teljes zeneszerzői fegyvertára a rendelkezésére áll: a jellegzetes francia hagyományok, a kissé szirupos dallamosság, a divatos keleti témaválasztás, a meyerbeeri nagyopera összes kelléke. A korabeli közönség elbűvölve nézte a pompás új operát. Massenet pedig mindvégig kitartott a bevált recept mellett. Így készült a Heródiás, a Cid, az Esclarmonde és a Thais is. Földközelibb művei a Manon, a Werther A navarrai lány, a francia forradalom idején játszódó Therése, vagy a Saljapin számára komponált Don Quichotte. Amikor 1912. augusztusában lehunyta szemeit a hetvenéves zeneszerző, korának legnépszerűbb alkotója halt meg.
Kérdés, hogy mára mi maradt az egykor szemet-fület gyönyörködtető alkotásokból. Ha Pestről nézzük, semmi, hiszen utoljára harminc éve volt Massenet-premier itthon, a Werther. Az új színekre mindig éhesebb színházak ezzel szemben az utóbbi időben ismét szívesen nyúlnak a szerző egy-egy operájához. A Werther minden lírai tenor álomszerepe, Charlotte pedig a kevés izgalmas és sok énekelnivalót tartalmazó mezzoszoprán szerepek egyike. Néhány éve Bécsben ebben robbant be a köztudatban Elina Garanca. A Manon egészen a 20. század közepéig kiállta a nemes versenyt Puccini operájával. Mostanában ismét egyre több helyen kerül elő, olyan dívák kedvéért, mint Anna Netrebko és Natalie Dessay. A hajdan oly népszerű Anatol France regényből készült Thais – egy alexandriai kurtizán és az őt megtéríteni szándékozó pap története – Renée Fleming kedvelt szerepe, olyan partnerekkel, mint Thomas Hamspon, vagy a szerepben idén bemutatkozott Plácido Domingo. A gyerekekre gondolova, időnként a Hamupipőke szépséges dallamai is felcsendülnek. A Don Quichotte-ban Samuel Rameynek és Ferruccio Furlanettonak tapsolhattak az elmúlt években, a Cidet Roberto Alalgna tűzte repertoárjára nemrég. A „bakelit-korszakban” szinte a teljes életművet rögzítették. Érdemes olykor elővennünk és meghallgatni egy-egy operáját, hiszen ez a belle époque legtökéletesebb zenei lenyomata.
