Azt hiszem, az öt órás – barokkos hosszúságú – előadás felénél éreztem azt, hogy meg kell bolondulni. Ülök a salzburgi Haus für Mozart nézőterén, az Il Giardino Armonico a Julius Caesart játssza. Händel műve önmagában nem különlegesség, hosszú áriák sora, általában fájdalomról, vagy a bosszúvágyról, mindez a legváltozatosabb zenei köntösbe burkolva. Andreas Scholl, Cecila Bartoli, Anne Sophie von Otter, Philippe Jaroussky neve a szereposztás élén. Négy olyan művészé, akik közül egyet is nehezen fizet meg egy átlagos operaház, ők pedig itt együtt állnak a színpadon. Nyugodtak, magabiztosak, egyszer sem hibáznak. Élvezik a közös muzsikálást Giovanni Antonionival és zenekarával.
Az elmúlt évtizedekben egyre több régi zenei együttes alakult. Sok közöttük valóban nagyszerű, de talán egyiknél sem éreztem még ezt a fajta természetességet, amellyel az Il Giardino Armonico közvetítette a több évszázados partitúrát. Mentesen minden modorságtól, vagy fellegzőségtől, elhagyva a „lám, mi aztán korhűek vagyunk, és pont úgy szólaltatjuk meg bélhúrjainkat, mint négyszáz éve tették!” típusú frázisokat. S ettől működni kezdett a zene, elszállt róla a por, és egy mai, számunkra is élő zene-drámát hallottunk.
Azt gondolnánk, hogy az előadás középpontjában a legfényesebb csillag, Cecilia Bartoli állt, de ez tévedés. Túl intelligens művész ahhoz, hogy előtérbe tolja magát. Ahogy áriaestjei sem róla szólnak, hanem mindig az önmagán keresztül átszűrt zenéről. Bartoli 2012-től a salzburgi Pünkösdi Ünnepi Játékok művészeti vezetője – nyilvánvalóan Alexander Pereira a Fesztivál vezetője jóvoltából – idén Kleopátra különféle arcait mutatta meg. Ekkor készült a Julius Caesar-produkció is, melyet nyáron újabb öt előadáson élvezhettek a kiválasztottak. Magát a kiválasztódást Salzburgban viszonylag behatárolják a jegyárak, melyek darabjáért a magyar egyhavi minimálbért is kifizetik olykor. Természetes, hogy ennyi pénzért a legkiválóbb minőséget várják el. Ha értékrendjüknek nem megfelelő dolgot tapasztalnak, az ellen felemelik a hangjukat. Alaposan ki is fujjolták a premieren a Moshe Leiser, Patrice Caurier rendezőpárost. Pedig egy átgondolt, végigvezetett, ha nem is különösen eredeti és mély értelmű, de mindenesetre ízléses és minőségi produkciót állítottak színpadra. A nagystílű, játékos és minden szögletében bejátszható díszletet Christian Fenouillat tervezte. Valószínűleg két dolog verte ki a közönségnél a biztosítékot: a címszereplő EU-kék öltönybe öltöztetett figurája, (illetve a kibelezésre kerülő szobra) aki minden eszközzel az egyiptomi olajmezők megszerzésén dolgozik. Valamint a darab vége, ahol a happy endet ünneplő úri társaság víg pezsgőzése közben tovább folyik a háttérben a harc, míg végül begördül egy tank is, csövét a nézőtérre szegezve. Ez már sok lehetett a kultúra jelenlegi mecénásainak. A rendezőpáros és teamje évek óta Bartoli állandó alkotócsapatát képezik. (Agostino Cavalca jelmeztervező a gyenge láncszem, aki kosztümjei alapján még sosem látott élőben női testet, de férfit se sokat.) Ennek ellenére éppen Kleopátra figurájával tudtak a legkevesebbet kezdeni az alkotók. Az ő jeleneteiből állt össze a legkevésbé egy komplex személyiség. Az egész operát mintha G. B. Shaw cinikus szemüvegén keresztül szemlélték volna, ami nem tett rosszat a barokk műnek, de nem is mindig adta meg magát. Valószínűleg az lehetett a legfontosabb a rendezők számára, hogy primadonnájuk két áriájából ziccer-számot csináljanak, ami sikerült is. A második felvonás elején Cecilia szőke göndör hajjal, egy rakétán repülve csábítja Caesart, a harmadikban pedig a fogoly lány egy zsákkal a fején, összekötözött kézzel búsong sorsán. Bartoli zsenijét dicséri, hogy „testétől megfosztva”, pusztán a hangjával is tud kommunikálni a közönséggel, így is ámulatba ejti őket páratlan énektudásával.
Andreas Scholl a címszerepben a legkevésbé sem keltette diadalmas hódító érzetét. Inkább egy olyan politikust alakított, aki eddig az íróasztala mögül mindent elért az életben. Amikor elhagyni kényszerül hatalmas fekete Mercedesét, a Közel-Kelet ingoványos talaján egy csomó szórakoztató – olykor kissé vérre menő – kalandban vesz részt, némi csoda folytán diadalmasan. Kleopátrát nyilvánvalóan egyetlen dolog vonzza ebben a felfuvalkodott, pipogya alakban: ő segítheti trónra a királylányt. A „sötét oldalon” áll a trónbitorló Tolomeo és hadvezére, a római Pompeius gyilkosa, Achilla. Az ifjú király meglehetősen hasonlatosra sikeredett Kovalik Balázs két évvel ezelőtti müncheni Didone Abbandonata rendezésének rokonkarakterével. Christophe Dumaux nem rendelkezik azokkal az erényekkel, mint a vele egy színpadon szereplő kontratenorok, hangszíne is kissé élesebb, de nem is lóg ki az együttesből. Ruben Drole markáns hangon énekli Achilla áriáit. Nem tudhatjuk, hogy Händel milyennek képzelte Corneliát, a levágott fejű Pompeius bűs özvegyét, akiért az egyiptomi férfiak megvesznek. Anne Sophie von Otter a „legszebb anyakorban” van. Ősz haja és méltósága tekintélyt parancsoló, de hiányzik belőle az a szexuális kisugárzás, ami beindíthatná a lovagokat. Hangján érezni a színpadon eltöltött évtizedeket, s talán ez az utolsó nyár, amikor még makulátlanul szól. Csodálatos páros alkotnak Philippe Jarousskyval. A két hiper-intelligens és érzékeny művész első felvonást záró kettőse talán az előadás legszebb része volt. Jarousskyt nemcsak egyedi hangszíne emeli jelenleg kor- és fachtársai fölé, hanem a mindig végiggondolt, mégis mindig természetes színpadi jelenléte. Egy generáció számára Jochen Kowalski neve jelentette A kontratenort. A pályája zenitjén túljutott művész lubickolt Kleopátra dajkájának szerepében. Ki tudja honnan, de Kowalski ismeri az idős arab asszonyok minden titkát, pontosan olyan sötét ragaszkodással segíti úrnőjét, mint Show dadája. Mégegy közreműködője volt az előadásnak, akire jogosan lehetünk büszkék, Curio rövid szerepében Kálmán Péter lépett fel.
A Salzburgi Ünnepi Játékok ma is a kiváltságosok fesztiválja. Ám produkcióikat igyekeznek minél több emberhez eljuttatni. Így a Julis Caesar is megtekinthető már a youtube-on, (I. felvonás, II. felvonás, III. felvonás) s minden valószínűség szerint dvd is készül az előadásról. Érdemes végignézni, mert ilyen vokális tűzijátékban ritkán lehet részünk! Szinte bizonyos, hogy az elmúlt kétszázötven évben nem szólalt meg ennyire tökéletesen a Julius Caesar, és az is valószínű, hogy a következő hasonló kvalitású előadásra is ennyit kell még várni.
Fotó: Hans Jörg Michel