Kisnemzetségünkből adódó komplexusunkat olykor hajlamosak vagyunk úgy kompenzálni, hogy igyekszünk jelentősebbnek feltűntetni bizonyos dolgainkat, mint amekkorák azok valóban. Például folyamatosan szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy Erkel Ferenc művészete tévedésből, – vagy netán nyelvi akadályok miatt – nem került bele soha a nemzetközi operai vérkeringésbe. Pedig, ha egyszer elfogulatlanul hallgatnánk műveit, rájönnénk, hogy a számunkra valóban fontos érzelmeket megpendítő komponista zenéje a világnak nem mond semmit sem, operái nem mérhetők össze Muszorgszkij zenedrámáival, Smetana vagy Moniuszko jobb műveivel. Másik jellegzetes törekvésünk, ahogyan igyekszünk mindenkiben meglátni a magyar vonatkozást, így lett Verne Gyulánk és Clark Ádámunk. De még azokat a nagy művészeket is szeretnénk kicsit a sajátunknak érezni, akik Pest visszajáró vendégei voltak. A sor hosszú lenne, de gondolhatunk itt Jevgenyij Nyesztyerenóra, Jurij Szimonovra, vagy a régiek közül magára Giacomo Puccinira is. Mindeközben az emlékezetünkből könnyen kikopnak a saját, itt élt, vagy innen elszármazott művészeink, alkotóink. Ilyen az elfeledett magyar zeneszerző, Lendvai Ervin.
A komponista százharminc éve, 1882. június 4-én született Budapesten, Loewenfeld néven, magyar apa és német anya gyermekeként. A kor divatjának megfelelően a család magyarosítja a nevét 1894-ben, Lendvaira. Ervin tizenkilenc évesen iratkozik be a Zeneakadémia zeneszerző szakára, melyet öt évvel később fejez be. Közben, 1905-ben ösztöndíjjal Milánóba került. Valószínűleg itt ismerkedhetett meg a kor leghíresebb olasz komponistájával, Giacomo Puccinivel. Hogy a minden bizonnyal számtalan körülötte legyeskedő ifjú közül miért pont Lendvait tűntette ki barátságával a maestro, nem tudni. Az ifjú komponista zenéje annyira megnyerte az itáliai mester tetszését, hogy ezt írásban is hajlandó volt tanúsítani. Elég szoros barátság alakult ki köztük, sőt, 1906 májusában Ervin meghívására érkezik Puccini Budapestre, a Pillangókisasszony premierjére. Puccini ekkor az Operaházban megtekintette a Bohémélet, a Tosca és a Pillangókisasszony előadásait, valamint flörtbe bonyolódott az ifjú zeneszerző húgával, Blankával (1887-1977). A lányhoz szóló egyik levele nemrég fel is bukkant egy nagyobb árverésen. Puccini szívét az évek során több magyar hölgy is megdobogtatta, például Szamosi Elza a legendás énekesnő, az első magyar Cso-Cso-Szán és Minnie, valamint Vészi Margit, Molnár Ferenc későbbi felesége, Horváth Ádám rendező és Sárközy Mátyás nagymamája. Puccini természetesen Ervinnel is postán tartotta a kapcsolatot, de ezek az izgalmas levelek magyarul nem hozzáférhetők.
Lendvai 1906-ban végezte el a Zeneakadémiát, Koessler János (azaz természetesen Hans von Koessler) növendékeként. Legendás évfolyam volt ez, ekkor végzett Kodály Zoltán, Weiner Leó, Szirmai Albert és Jacoby Viktor is. Diplomahangversenyükön Lendvai Habok játéka című zenekari darabja mellett először szólalt meg Weiner f-moll szerenádja és Kodály Nyári este című műve is. Ervin diplomája után Berlinbe költözött, és tanítani kezdett. Itt ismerkedik meg a neves fotóssal, Erna Dircksennel, akivel hamar össze is házasodnak, majd 1910-ben elválnak.
Hans von Koessler 1906-ban végzett tanítványaival (balról, ülő sor: Jacoby Viktor, Meszlényi Róbert, Kovács Sándor; álló sor: Szirmai Albert, Kodály Zoltán, Lendvai Ervin, Szendrey Aladár, Müller Károly, Weiner Leó)
1908-ban Torre del Lagoban öngyilkos lesz egy tizenéves szobalány. A sztorinak minimális hírértéke lenne, ha Dorina Manfredi történetesen nem Pucciniéknál lett volna alkalmazásban és halálát nem Elvira asszony véletlenül oktalan, ám elviselhetetlen féltékenysége okozta volna. Így ugyanis világraszóló botrány kerekedik az ügyből. A kétségbeesett Puccini sehol sem találja helyét, Lendvai Berlinbe hívja, de végül nem megy oda.
Ervin, aki ekkor már Erwin, különböző német iskolákban zeneelméletet tanít, melyek közül a legnevesebbek Émile Jaques-Dalcroze intézete (Herlau, a modern tánc egyik bölcsője), Klindworth Scharwenka Konzervatórium (Berlin), Volkshochschule (Hamburg). Nyughatatlan ember lehetett, szinte minden évben más városba tette át működésének helyszínét. Egyetlen operáját, az Elgát, melyet Gerhart Hauptmann drámája nyomán komponált, Mannheimben mutatták be, 1916-ban. A mű zongorakivonatát elküldte a Magyar Királyi Operaház vezetőinek. Azóta is a Kottaarchívum polcán pihen, várva, hogy valaki egyszer a kézbe vegye. Lendvai zeneszerzői életművének legjelentősebb részt kórusművei teszik kit, hiszen több mint négyszázötvenet alkotott. (Egyéb fontos alkotásai: 3 vonóstrió, fúvós-kvintett, D-dúr szimfónia, 5 szonett kamarazenekarra, orgonakompozíciók.) A két világháború között virágzott a kóruskultúra Németországban, s komponistánk számtalan énekkart is vezetett. Nemcsak saját műveit dirigálta, hanem például nevéhez fűződik Arnold Schönberg Glück című művének ősbemutatója is. Lendvai volt az első, aki, – megelőzve Hans Eislert is -munkáskórusokkal foglalkozott, egészen 1933-ig, amikoris származása miatt el kellett hagynia az országot. Kalandos évek következtek: Párizsban, Svájcban, Jugoszláviában, Magyarországon, Lengyelországban, Svédországban próbálkozott, majd 1938-ban Angliában telepedett le, ahol Devina professzor néven élt és tanított. 1949-ben Epsomban hunyt el. Lendvairól ezidáig egyetlen magyar életrajzi cikk jelent meg, több mint nyolcvan évvel ezelőtt, a világháború előtt kiadott Zsidólexikonban, egykor népszerű és fontosnak tartott művei nem jelentek meg első kiadásuk óta, hangfevételen nem rögzítették őket. A zeneszerzői pályán unokaöccse, Lendvay Kamilló követi.
