Először majdnem húsz évvel ezelőtt, 1993 nyarán jutottam el Veronába. Elég fiatal voltam és egyetlen (?) bécsi kiruccanás után ez volt az első igazi operatúrám. Ahogy ez ilyen fontos élményekkor lenni szokott, minden igen élesen vésődött a tudatomba. Nemcsak a három előadásról – Carmen, Parasztbecsület – Bajazzók, Traviata – maradtak bőséges emlékképeim, hanem a várostól, a hotelszobán át az Aréna előtt árult legyezőkig sok mindenről. Merthogy Verona központjában akkoris az Aréna állt a nyári operafesztiváljával, melynek a turistafogalom nagyobb részét köszönhette. Érdemes végignézni a Fesztivál jelesebb közreműködőinek listáját: Lando Bartolini, Renato Bruson, Silvano Carolli, Giovanna Casolla, Alberto Cupido, Ghena Dimitrova, Plácido Domingo, Maria Dragoni, Alida Ferrarini, Salvatore Fisichella, Cecilia Gasdia, Paolo Gavanelli, Bonaldo Giaiotti, Kristjan Johannsson, Vincenzo La Scola, Nicola Martinucci, Leo Nucci, Bruno Pola, Antonio Salvadori, Neil Shicoff, Dolora Zajick és Giorgio Zancanaro. Ma már nehéz megállapítani, hogy akkoriban az ünnepi játékok fontosak voltak-e az operatörténet szempontjából, az azonban biztos, hogy aki számított Olaszországban, az néhány előadás erejéig fellépett az Arénában. Egyértelműen látszik, hogy egy ehhez hasonló művészekből álló listát nemhogy a Fesztivál vezetése nem tud ma kiállítani, de a világban is megfogyatkoztak az ilyen színvonalú énekesek, ahogy erre az idei Turandotról szóló beszámolómban utaltam.
Néhány évig 1993 után pár napra minden nyáron ellátogattam Veronába, megnéztem pár előadást, elmerültem a város forgatagába. Aztán több szezon kimaradt, másfelé vettem az utamat, 2005-ben tértem vissza egyetlen napra. Idén 1999 óta először vehettem jobban szemügyre ismét az egykori operaparadicsomot. Verona ugyanis két évtizede elsősorban az Arénába látogató turisták elkényeztetésére építette fel idegenforgalmát. Nemcsak az ókori amfiteátrum körüli Piazza Bra-n szól minden a műfajról, de valahogy az egész város is. Mára ennek nyoma sincs. Parfüméria lett a sétálóutcában lévő hatalmas Ricordi boltból, eltűntek az üzletek kirakataiból az énekesek képei, az operai tartalmú kiadványok. Egyetlen könyvesboltban találtam két polcnyi komolyzenéhez köthető könyvet. Lemezboltnak nyoma sincs. Ezzel szemben felgyorsult az élet: mindenhol légkondicionált ruhaboltok és társaik csábítják az arra-járót. Van egy haláltánc jellege, ahogy mindent lehet kapni – elsősorban olyan dolgokat, amire a leendő tulajdonosnak semmi szüksége sem lesz a későbbiekben. Egykor egy csendes kapualjba, ha szinte véletlenül betévedt az ember, ott találta „Júlia erkélyét”. Percek telhettek el úgy, hogy csöndes szemlélőt, bárki megzavarta volna a reneszánsz udvarocskában. A bejárat falát egykori Rómeók és Júliák szívecskébe foglalt neve díszítette, mellettük telefonszerű masinák néhány líráért Shakespeare szerelmespárjának bús regéjét mesélték. Ma be sem lehet férni az udvarba. Az egykor zárt erkélyt megnyitották így minden turista lehet néhány percre Júlia. Sajnos lesz is, míg lent több százan figyelik a csöppet sem ifjú csöppet sem szépségeket, ahogy magukat kelletve simogatják a kőpárkányt. Akik sajnálják a néhány eurót a házba való bejutásért, lent egy igen ronda női szoborral is pózolhatnak. A Veronai Szűz melle vélhetően szerencsét hozhat, legalábbis erre utal, hogy már fényesre dörzsölték látogatói. Számomra a legiszonyúbb mégsem ez. A falak már feketék az idővel legalábbis szülői korba lépett egykori szerelmesek szív-rajzaitól, így az új generáció új eszközökkel kénytelen nyomot hagyni az évszázados falakon: a használt rágógumijukat lapogatják fel, erre írva az utókornak egybefonódó neveiket, korunk sajátos lenyomataként.
Attól még, hogy a város kevésbé szól az opera műfajáról, mint két évtizede, az Aréna nem tart kevesebb előadást, a szezon éppoly hosszú, mint annak idején. Ám a közönség tapasztalható és drasztikus csökkenésével minden eszközt megragadnak, hogy megpróbálják megtölteni esténként a tizenötezer főt befogadni tudó nézőteret (Az általam látott szerdai Turandoton jócskán maradtak üres székek, elsősorban a földszint vége felé.). Az árak nem olcsók, hiszen helytől és naptól függően 17 és 198 Euró között mozognak. A szertartás viszont a régi: a felső számozatlan helyekre órákkal az előadás kezdete előtt megkezdődik a sorban állás, majd a bejutottak várakozását enyhítendő megindulnak az árusok, kapható itt minden a látcsőtől a sörig. Az „úri közönség” kezdés előtt fél órával kezd beszivárogni, a földszinten még mindig kötelező az ing és ajánlott a zakó is. Nekik is kijut a földi javakból bőven. Kezdés előtt háromszor jön ki egy jelmezes, hogy egyre szaporodó számú gongütéssel fokozza a nézősereg izgalmát. A nyitány előtt szinte varázsütésre meggyulladnak az apró gyertyácskák, tízezer kis láng várja az operát. Noha a siker általában garantált, az olasz közönség még ma is az egyik legőszintébb a világon. Néhány éve lelkiismeret furdalás nélkül buu-zták ki José Curát, akit kevésnek találtak, és most sem volt mindenki elégedett Carlo Ventre Nessun dormá-jával. Szerencsére itt még léteznek árnyalt különvélemények. Az előadás végeztével a közönség egy része még beül egy könnyed vacsorára a Piazza Bra valamelyik teraszára. Miután a sztárok kiosztották a szokásos autógrammjaikat, a mindenhez értő rajongók elmondták nekik a véleményüket és jótanácsaikat, összegyűlik a csapat és együtt elvonulnak az éttermek előtt. A közönség pedig, felismerve a művészeket, mégegyszer tapssal köszöni meg az estét.
Hogy kiből áll ma Verona közönsége? Természetesen még mindig akad egy tehetős, elsősorban olasz, osztrák és német réteg, akik szívesen töltenek pár napot a városban. Rajtuk kívül a lelátókat gyakran olyan turisták töltik meg, akiknek ez lesz életül első – nem ritkán egyetlen – operai élménye. Fogalmuk sincs, hogy mit fognak látni-hallani, még az olyan darabcímek, mint az Aida, vagy a Tosca sem jelentenek számukra többet, mint néhány fotózható jelenetet és ismert áriát. Mindig is jelent voltak az Aréna történetében, de nem ők voltak túlsúlyban. Ne feledjük, az opera műfaja egyre inkább kiszorul az európai alapműveltségből, és rohamosan válik egy egyre szűkülő réteg bogarává. Veronában húsz éve az akkori olasz trendnek megfelelő modern produkciókat hoztak létre. Annak idején a Carmen az 1930-as évek Spanyolországában játszódott – ezzel ugyan semmit sem hozzáadva a történethez – mára Zeffirelli mesternek hála, visszakerült egy szépséges sosemvolt mesevilágba. 2012-ben szinte kizárólag értelmetlen, látványos, „hagyományos” rendezések uralják az Aréna repertoárját. A tervek szerint ez jövőre, a centenáriumi évben sem lesz másképp, talán csak a Fura dels Baus Aida produkciója fog némi enyhülést hozni.
Ez a folyamat jelentős veszélyeket tartogat a műfajra nézve. Ha azt állítjuk, hogy az opera nem több mint szép látványban való szép éneklés, minden tartalmától fosztjuk meg. Ezzel azt állítjuk, hogy nem vagyunk kíváncsiak a zenedrámák mondanivalójára, hogy ez mekkora kulturális értékcsökkenést jelent, felesleges elmagyarázni. Úgy tartják, az opera a legösszetettebb műfaj, minden megtalálható benne: a dráma, a zene, a tánc, a képzőművészet. Ha megfosztjuk a drámától és nem akarjuk, hogy szóljon hozzánk, olyan, mintha a Hamlet helyett a Cirkuszhercegnőre ülnénk be inkább. Kérdés, hogy egy „értelmetlen műfajra” ki lesz kíváncsi a jövőben.
Verona még egy turistacsalogatót készített idén nyáron. a Palazzo Fortiban megnyitották az Arena Museo Operát, amit szellemesen AMO-nak rövidítenek. Valószínűleg még nem látogatják sokan a kiállítás, operajeggyel ugyanis féláron engedik be az érdeklődőket. Nem mentem be. Életemben egyetlenegy operamúzeumban voltam, Milánóban. Neves festmények, hajtincsek, kéziratok és kopott balettcipők körül szörnyűséges hullaszag terjengett a Scala poros termeiben. Ha egy műfajt végleg múzeumba terelünk, akkor azt mondjuk róla: Halott vagy! A halottakra pedig az elején sokat gondolunk, majd egyre kevesebbet, végül szinte már csak kötelesség szerűen látogatjuk őket olykor. Veronában ma az opera jó úton halad efelé.
