Mostanában sajnos ismét csend honol az aktuális kultúrpolitikánkban olykor fellángoló kezdeményezés körül, miszerint támogassuk-e meg a Los Angeles-i Operaházat néhány millió forinttal, hogy színre hozhassák a Bánk bánt. Azt hinnénk, új keletű téma, Erkel műveinek külhoni megismertetése, avagy erőszakos bebizonyítási kísérlete annak, hogy Nemzeti Zeneszerzőnk megállja a helyét a világ nagyjai között. Szerény véleményem szerint az erőlködés tökéletesen felesleges. Volt egy Erkel Ferencünk, aki többé-kevésbé egyedül írt két szívünkhöz közelálló csak nekünk szóló és számunkra értelmezhető operát, melyeket alaposan átírva ismerünk. Az eredeti művek már ismeretlenek és távoliak számunkra – ahogy nagyszüleink számára is azok voltak. Komponistánk többi opusáról pedig leginkább lexikoni adatként szeretünk ködös szemmel tudomást venni. Többségük a maguk idejében sem ért meg különösebben sok előadást, az elmúlt százötven évben minden arra irányuló kísérlet, hogy megtapadjanak a repertoáron meddőnek bizonyult.
Hogy a Los Angeles-i Bánk bán nem eredeti ötlet, bizonyítja, hogy már Erkel életében is történtek hasonló kísérletek. Az elsődleges célállomás természetesen Bécs volt, az a város, melynek színházi műsorát a II. világháborúig minden operaigazgató naprakészen követte. Hogy maga Erkel dédelgetett-e világhódító álmokat, nem tudjuk. Mindenesetre többen voltak, akik úgy érezték, hogy a Hunyadi Lászlóval meg tudjuk mutatni, hogy európai szintű remekművet alkotott egy magyar géniusz. A Havi – Szabó-féle aradi utazó operatársulat, 1856 augusztusában a Theater an der Wienben. Az előadás minden valószínűség szerint csapnivaló lehetett, a zenészeket helyben verbuválták, a karmester bizonyos Franz von Suppé volt, a kritika egyedül a Szilágyi Erzsébetet énekelő Doria asszonyt dicsérte. „A dalmű zenéje csaknem úgy játszatott el, mint ha valaki olvas fennszóval oly könyvből, melyet nem ért. A férfi dalszerepek voltak a leggyengébbek. Barbaró a királyt valóban barbár hanggal és alakban éneklé. Vincze csupa félelemből alig bírt érthető hangot adni. Garában Kaczvinszki szép hangot árult el, de még iskolára van szüksége. Gara Máriát Zengraf k.a. adta, némi ruotinnal, de természetesen csak a bécsi külvárosi értékben” – olvashatjuk a mű védelmében a Magyar Sajtó cikkét.
Az Österreichishe Zeitung nem csak az előadást kritizálja, hanem gondosan elemzi – bécsi szemmel az operát. „Ha az ember magyar dalműről beszél, úgy igazán véve nem gondol másra, mint Erkel Hunyady Lászlójára. Ez van bevallva, mint operák operája s mint a magyarok ítélete szerint a legfőbb kifejezése annak, mit a magyar géniusz eddig a drámai zene mezején előteremteni képes volt. Mint egy zenészeti múlt örökösei – mosolygunk azon lelkesedés fölött, melylyel a magyarok e dalmű iránt viseltetnek, melynek talán tarkán összehányt szövegét egy hírére valamit tartó német művész se venné lelkiismeretére. De az, mire homályban hágy minket a művészeti szemlélet, megfoghatóvá lesz, ha nemzetiségi szempontból tekintjük. Egy olyan nép, mely mint a magyar szép s emelkedett lelkesedéssel csüngg önmagán, a szépművészeti mezőn is könnyen kielégíthető, midőn saját nemzeti eleme körül mozog.” „Nem lehet azonban azt mondani, hogy Erkel zenéje általában magyar, sőt ellenkezőleg különböző nemzeti sylok nemeiből vannak összezilálva. Az alapot az olasz zene képezi, itt ott francia modor tűnik elő, majd ismét a német lényeg, s Mayerbeer villanyzó modora. (…) De a szerző művébe mégis besző egy párt az utánozhatatlan magyar dallamokból, melyek bizonyos sajátszerűséggel ruházzák fel azt, s melyekből magyarázható főleg ki ama nagy hatás, melyet a Hunyady László Magyarországon szült.”
Nem kevésbé lesújtó a legendás Eduard Hanslick véleménye sem, aki még némi germán kultúrfölénnyel is nyakon önti bírálatát, melynek végkövetkeztetése a következő: „Erkel operájáról alkotott, egészében kedvezőtlen véleményünket annál is inkább kertelés nélkül kellett kimondanunk, minthogy e mű nagy pretenzióval lépett fel, s évek óta mérhetetlen hírverés veszi körül. Röviddel ezelőtt még Bécsben is élénk agitáció folyt azért, hogy a Hunyadit bemutassa az Udvari Operaház. Minden szempontból jó, hogy a kísérletet megspórolta magának ez a műintézet; mégiscsak kemény csapás lenne a német zenére, ha az olaszok három hónapos uralma után magyar operák kerülnének sorra, aztán meg talán rutének, és így tovább. Jobb helyük van az ilyen látványosságoknak a külvárosi színházakban.” Nem is csendült fel Erkel muzsika majd négy évtizeden keresztül a császárvárosban. Következőleg Marie Wilt kápráztatta el közönségét egy gálán a La Grange áriával.
Élelmes ember lehetett a jó Havi Mihály. „Ha nem volt szerencsém nyugaton, majd megpróbálkozom keleten!” – gondolhatta, s Bukarest felé fordította szekérrúdját. Kéthónapos vendégszereplésüket a Hunyadi Lászlóval kezdték meg 1860. május 23-án (vagy június 5-én), a Magyar Hírlap szerint „még soha nem tapasztalt lelkesedés mellett.” Az előadást valószínűleg Káldy Gyula, az Operaház későbbi igazgatója vezényelte. A Nationalu című lap részletes bírálatot közöl az előadásról. Összehasonlíthatatlanul nagyobb rokonszenvvel viseltetik iránta „N. M. Philemon”, mint bécsi kollégái. A román zenei élet ekkoriban nyilvánvalóan jóval le volt maradva a magyartól, ezért némi csodálattal vegyes tisztelettel tekintettek felénk, hiszen Erkelhez fogható zeneszerzőt ők ekkoriban nem tudtak felmutatni. A kritikus elismeri a magyaros – vagy vélt magyaros elemek – beemelését a zeneműbe, de ő sem hallgatja el, helyenként epigonnak érzi. „Nem hallgathatjuk el még a nagyszámú melodikus és harmonikus elemeket sem, amelyek a hallgatót akaratán kívül is Mayerbeer, Donizetti, Bellini és Verdire emlékeztetik, az írót pedig oda viszik, hogy ezen zenét egy potpurinak vagy egy zenevándorlásnak nézze.” Állítólag ugyanebben Zágrábba is eljutott a Hunyadi, ahol nagy sikerrel adták, de kritikákat nem sikerült fellelni az előadásról.
A Magyar Királyi Operaház művészei 1895. október 27-én meghívást kaptak a prágai Operaházba, melynek vezetője akkor Angelo Neumann volt, aki a Ringet annak idején európai körútra vitte. A Hunyadi Lászlót Erkel Sándor (más források szerint Erkel Elek) vezényelte, Szilágyi Erzsébetet a kor kiemelkedő szopránja, Szilágyi Arabella énekelte – akinek állítólag maga a vendégjáték is köszönhető volt. Az operát bírálói elavultnak tartották, amin nem szabad csodálkoznunk, hiszen hasonlóképp gondoltak Donizetti és Bellini műveire is. Ennél jóval furcsább dolgot hiányolnak a cseh bírálók: „…sajnálattal kell fölismernünk, hogy az, amit a magyar zenében nemzetinek nevezünk, Erkel zenéjében nincsen képviselve abban a mértékben, amelyet egy nemzeti komponistától elvárnánk. Mert ha van is a terjedelmes partitúrában éppen elég olyan motívum, amelyen átszűrődnek a valódi lokális kolorit sajátosságai, nem rejthetjük véka alá másfelől, hogy e műben ott garázdálkodnak az idegen hatások is, különösen a Donizettiéi és Rossiniéi.” A prágai előadásnak azóta sem lett folytatása. A bécsi fogadtatásról és a cseh előadás magyar utóhatásairól Mesterházi Máté írt kiváló tanulmányt, mely ennek a blogbejegyzésnek is nélkülözhetetlen forrásul szolgált.
A Hunyadi László majd egy évszázadra országunk határai közé szorul. Az 1930-as évek vendégjátékai során az Operaház nem tartotta szükségesnek megismertetni a világgal. Helyette inkább a Farsangi lakodalommal vagy a kor magyarkodó balettjeivel turnéztak. A szocializmus virágzó éveiben a kulturális csereakciók azonban lehetővé tették, hogy baráti országok produkcióiért cserébe mi is megmutassuk értékeinket. Így került színre a Hunyadi László Szófiában 1977. szeptemberében, Leningrádban 1980. április 4-én, végül Moszkvában április 8-án. Egyetlen külföldön létrehozott produkcióról tudunk. A ritkaságokat bemutató angliai Dorset Opera magyar közreműködőkkel 2003 nyarán mutatta be Erkel művének „ősváltozatát”. A kritikusok csemegének nevezik az operát, amit érdekes volt egyszer megnézni.
Százötven éve próbáljuk bebizonyítani a világnak, hogy a Hunyadi László felveszi a versenyt a legnagyobbakkal, a világ pedig százötven éve nem hajlandó erről tudomást venni. Lassan egyszerűbb lenne elfogadnunk. Erkel operája a mienk, olyan mélyen, őszintén és naivan a sajátunk, hogy más meg nem értheti. Hungarikum.