Az idei Salzburgi Ünnepi Játékok legjobb produkciójának Bernd Alois Zimmermann Katonák című 1965-ben készül operájának előadását kiáltották ki a sajtó képviselői. Ennek megfelelően az előadásokra lehetetlen volt jegyet szerezni. A válogatott közönség az egyik legnehezebb 20. századi operát ülte végig a Felsenreitschuléban, két- háromszáz euróért. (Legalábbis elgondolkoztató az öt teltházas előadás ténye egy igen nehezen befogadható mű esetében. Ne feledjük, hogy amikor legutóbb Budapesten történt hasonló kísérlet, a Napfogyatkozás öt előadásából hármat minimális érdeklődés kísért.) A Fesztivál vezetősége idén is gondolt az esetlegesen kint-maradó érdeklődőkre – ne feledjük, a nyári Salzburg Európa egyik komolyzenei központja – s minden este vetítést tartott a Dóm előtti téren, ahol este 8-tól valamelyik régebbi nagysikerű előadást vetítettek, vagy az aznapi produkciót adták élőben. Egy Traviata, vagy Rózsalovag előadáson nemcsak a kitett mintegy ezer szék talál gazdára, hanem sokan nézték állva is. A „kortárs mű” a vasárnapi estén csak pár tucat embert vonzott a ledfal elé, és ebből is sokan lemorzsolódtak idővel a nem különösebben barátságos augusztusvégi esőnek köszönhetően.
Zimmermann – Magyarországon teljesen ismeretlen – opusát az elmúlt fél évszázad egyik legfontosabb operájának tartják. Elképesztően modernnek, sőt eljátszhatatlannak ítélték annak idején, színrevitelével azóta sem sok színház kísérletezett. A darabbal szembesülve pont a legendáját éreztem mára megkopottnak. Zeneileg nagyon összetett és érdekes mű, de amitől egykor meghökkentő lehetett, azt az idő mára elmosta. Az, hogy a zenekar nemcsak az árokból szól, hanem a színpadon, illetve a mögött is el vannak helyezve kisebb-nagyobb különféle összetételű együttesek, többen alkalmazták azóta, közöttük a legismertebb talán Eötvös Péter. A filmszerűen szabad dramaturgiához, az átmenet nélküli jelenetváltásokhoz mostanra hozzászoktunk. Eszközeiben Zimmermanné az elsőség, de a rácsodálkozás mára elmarad.
A zeneszerző a mű partitúrájában úgy határozta meg a Katonák cselekményének idejét, hogy: Történik: tegnap, ma, holnap. Reménykedem, hogy ebben a kérdésben nem bizonyult vátesznek. Ami számára, szülei vagy nagyszülei számára a katonaság fogalmát jelentette, mára megváltozott. Az évszázados kép sokat morzsolódott az elmúlt évtizedekben, az intézmény diszkréten a háttérbe vonult. A délceg ezredesek, lump századosok, izgága tizedesek, kényszeredett közkatonák egyre inkább átadják helyüket a vezérlőtermekben ülő egyenruhás uraknak. Az 1918-ban született Zimmermann ahhoz a generációhoz tartozott, akik fiatalként első kézből tapasztalhatták meg a II. világháború borzalmait. Huszonkét évesen besorozták a Werhmacht soraiba, de két év után leszerelhetett. A mi több évtizedes békében ellustult generációnknak, – akiknek a katonáságról a legjobb esetben is annyi kötődésünk van, hogy milyen indokkal úszhatjuk azt meg – elképzelésünk sem lehet a laktanyákban, pláne egy háborúban szerezhető húsba maró benyomásokról. Az ifjú komponista számára a legjelentősebb művészi hatások a Második Bécsi Iskola, elsősorban Alban Berg színpadi művei felől érhették. A Katonákban felismerhető a Wozzeck laktanyaszaga és a Lulu cigarettafüstje is. Nyilván nem véletlen, hogy az opera alapjául szolgáló Jakob Michael Reinhold Lenz dráma is erősen hatott annak idején Büchnerre a Woyzeck megírásakor. A történet arról szól, hogy Marie – egy tisztességes polgárlány – kíváncsiságból hogyan tör ki a biztonságot nyújtó családi fészekből és lesz egyre inkább a Férfiak (katonák) áldozata. Vágyát valódi kielégülés sohasem kíséri, mindig csak újabb éhséget eredményez. Az egyre inkább lecsúszó lány képtelen megkapaszkodni bármiben, vagy bárkiben, végül saját apja sem ismeri már fel, elnyeli a bűnei mocsara.
Kevés adekvátabb színhely létezik a mű előadásához, mint a salzburgi sziklába vájt egykori Lovas-iskola, a maga jellegzetes ornamentikájával. A lett Alvis Hermanis, aki a produkció rendezésen kívül a színpadképet is jegyzi, remekül érzett rá, hogy a jellegzetes boltíveket hogyan lehet díszletként is meghosszabbítani. Az üveggel-ajtóval elzárt hátsó játéktér végig dupla helyszínt eredményez, kint és bent egyszerre történnek az események. A hosszú színpadon a cselekmény összes színe elfér, a szerző által megkíván összefolyatott jeleneteknek így semmiféle akadálya sincs. Maga a rendezés egyszerű jelképekkel dolgozik, a Vágyat megtestesítő lovak szépségesen vonulnak a háttérben, várva, hogy a „lovagolni vágyó” kisasszonyok vére rájuk másszanak. Amikor a hatásos patások eltűnnek, nyálcsorgató bakák lesik a magát kellető Marie-t, akit végül mind megkóstolhatnak. A Vágyat szalma közt élik ki, ez lesz a másik meghatározó jelkép, mely fokozatosan borítja el a színpadot. Ahogy a lány egyre több férfit hódít meg, – azaz válik a saját hódításai áldozatává – úgy tűnik el egyre mélyebben a sárga abrakban.
Az előadás legnagyobb sikerét a Bécsi Filharmonikusok és az őket vezénylő Ingo Metzmacher aratta, méltán. A zenekar hallhatóan olyan könnyedséggel abszolválta az elképesztően rafinált partitúrát, mintha egy átlag repertoárdarabbal lenne dolguk. Metzmacher, aki jelenleg a világ vezető kortárs opera specialistája, mindent megmutatott Zimmermann sűrűszövésű partitúrájából, úgy, hogy egyszer sem telepedet rá az énekesekre. A számtalan szerep közül egyik sem könnyű, hiszen szinte lehetetlen a zenekarra támaszkodni, s gyakran extrém hangterjedelmet is kívánnak. Marie-t napjaink Luluja, Laura Aikin énekelte, kifogástalanul. Sajnos azonban a szoprán már nem kelti egy világra éppen kinyíló, éhes lány benyomását, túl asszonyos a szerephez. Ha Marie-ból nem süt az ébredő vágy, mely mindenkit bűvkörébe vonz, ha nem más, mint egy megkapható húsdarab, az opera felemás lesz, hiszen így a lány csak a katonák, és nem saját maga áldozatává válik. Salzburg nagy visszatérője a hatvanöt éves Gabriella Benackova Az öreg grófné szerepében. A nagy kisugárzású cseh szoprán hatalmas hangja ma is intakt, a legnagyobb együttesekben is tisztán hallható, érthetetlen, miért nem szerepel többet szerte a világban. A népes szereplőgárdából kiemelkedett a mindig korrekt Alfred Muff Marie apja szerepében, Tomasz Konieczny, aki a lány első kérőjét énekelte, valamint a kiváló karaktertenor, Wolfgang Ablinger-Sperrhacke.
Salzburgban mindig is fontos volt a kortárs zene, a Fesztivál mindenkori vezetősége számtalan művet rendelt az évek során. Elgondolkoztató, hogy miért éppen a Katonákat vették elő az elmúlt évtizedek ritkán megszólaló művei közül. Valószínűleg Alexander Pereira és generációja számra Zimmermann műve annak idején meghatározó élmény volt. Kérdés, hogy mára az akkor még élő mondanivalóból mi maradt, valamint, hogy a kulcsszereplő, Marie képvisel-e egy ma is megbotránkozást kiváltó nőtípust, vagy a világ és a mai társadalom túlhaladott rajta. Ezekre az előadás nem adott választ, a szerző által leírt múlt-jelen-jövő hármasegységéből diszkréten a múltba helyezte a cselekményt. Ennek ellenére hatalmas művészi teljesítmény a Katonák színpadráállítása. A két órás, négyfelvonásos zenedrámát szünet nélkül játszották Salzburgban. Az előadás végén öröm volt nézni a káprázatosan kiöltözött törzsközönség megviselt arcát, miközben beszálltak hatalmas autóikba, melyeknek ajtaját előzékenyen nyitotta ki sofőrjük. Érdekes lett volna meghallgatni, hogy a másnap délutáni pezsgő soire közben hogyan számolnak be barátaiknak a látottakról.
Fotók: Ruth Walz
