Összpróba szombaton
Reggel hétkor indult a gépem Tiranába, s nem sokkal tizenegy óra után már le is szállt az albán fővárosba – müncheni átszállással, ugyanis ezzel az európai fővárossal Budapestnek nincs közvetlen összeköttetése. Úgy tűnik másoknak se nagyon, az Ausburg Airline gépe ugyanis utolsó volt a müncheni kifutópályán, mintegy negyedórás buszozás után érkeztünk meg a préri szélre a beszálláshoz. Tiranába érve Spethim, a nagykövetség sofőrje azonnal a színházba vitt, hiszen délben kezdődött az első összpróba. Az ötvenes években szovjetek által épített betonmonstrumnak nincs liftje így gyalog kell felkaptatni a harmadik emeletre, ahol az elnyűtt balett terem van. Mi tagadás, a nyaralásból nemrég hazatért albán táncosok nem különösebb kedvvel vetették bele magukat a szombati próbába.
Dávid minden eshetőségre számítva két szereposztásnak tanította be a darabot. Elvben. Gyakorlatban meg annak, aki éppen kegyeskedett megjelenni. Így szombaton a két főszereplő pár mellett három csavargó, Beco (ejtsd: Békó) bácsi, Az öreg gavallér, és néhány meghatározhatatlan, sötét tekintetű alak lézengett a teremben. Az ifjú titán, aki A diákot fogja táncolni sehol. Nem tartotta fontosnak a részvételt. Noha a szereposztások sorrendje még nincs eldöntve, az látszik, hogy A lányon és a Mandarinon kívül mást nem érdemes lekettőzni. Úgy gondoltuk, hogy már a nyáron ki kellene választani a szereplőket, hogy amikor szeptemberben elkezdődik az évad, már úgy tudjanak készülni, hogy a hónap végén premierjük lesz. Meg is kértük Fridát, a tiranai színház titkárnőjét, hogy küldje át a szóba-jöhető táncosok képét, adatait. Úgy éreztük, ez nem túl nagy kérés. Ám Frida igen szeszélyes lány lehet, s csak minden harmadik levelünkre válaszolt, akkor is csak azokra a kérdésekre, melyekre kedve támadt. Miután fotókat nem kaptunk, csak egy névsort, végül a facebook segítségével castingoltunk… Az eredmény minket igazolt, amikor Barbara és Dávid kiértek, azonnal meglátták, hogy az Enada Hoxha – Gerd Vaso házaspárnál ideálisabb főszereplőket keresve sem találnának az egész Balkánon. (Meglepő módon a máik Lány és Mandarin is házaspár…) Enada harmincas évei második felében jár és fantasztikus táncosnő, abból a fajtából, amelyik ma már alig létezik a világban. Ilyen kisugárzású művész volt Lakatos Gabriella és Hágai Katalin is. Technikailag győzi a szerepet, mindent tud a színpadról és már a próbán is érezni, hogy mélyen megérintette az izgalmas figura. Gerd a férfias őserőt képviseli, mély tekintettel, nagy energiakészlettel. A civilben állítólag egymáshoz végtelenül figyelmes és kedves emberpár a próbateremben vadállativá változik. Gerd semmivel sem elégedett és azonnal mindenért a partnerét okolja. Dávid tanúja volt, hogy amikor egyszer nem jött össze a verekedés egyik része, a fiú visszakézből úgy ütötte meg az egyik kollégáját, hogy az elterült a földön. Pesten is lendülnek olykor az öklök a munka hevében, de le sosem sújtanak. Hiába, más ország, más szokások…
Számunkra szintén elképzelhetetlen az a fokú fegyelmezetlenség, ahogy próbálnak. Hátula teremben végig megy a csevegés, nyújtás, unatkozás. A mobilok bekapcsolva, s olykor meg is csörrennek. Amikor az egyik Csavargót hívják, először csak káromkodik (valószínűleg… – hiszen a titokzatos albán nyelvet, – mely hangzásra kicsit olasz, kicsit orosz, mégsem hasonlít semelyik európai nyelvre – egyáltalán nem értjük), de másodszor már felveszi a telefont, és amikor elnyúlik a beszélgetés, kisétál. Mi meg várunk… A jelenetben szereplőknek olykor külső segítőjük is akad. Amikor valakinek eszébe jut valami, vagy véleménye van a látottakról, azonnal bekiabál. Ebből is kedélyes üvöltözések tudnak kialakulni. Rejtély, hogy Dávidéknak hogyan sikerült betanítani a koreográfiát, ugyanis az angol alapfokot is maximum a társulat fele birtokolja. Olykor vad magyarázkodásba kezdenek, s egy másodpercig sem zavarja őket a tudat, hogy a koreográfus nyilvánvalóan egy szavukat sem érti. A munkát látszólag csak a főszereplők veszik igazán komolyan. A három csavargó inkább csak jól-rosszul letáncolja azt, amire a lépésanyagból emlékeznek. Számomra a legmegdöbbentőbb, hogy senkit sem motivál, hogy elől valóban két színvonalas művész keményen dolgozik – dolgozna. A legelképesztőbb talán az a fekete fiú volt, aki az egyik csavargót próbálta. Külsőre inkább utcai telefonárusra emlékeztet, mint táncosra. A mozgás ellen erős védőoltást is kaphatott valamikor. Természetesen ő a legagresszívebb, ami a szerepbe bele is férne, de minden megnyilvánulásából csak ez süt. A lépésekről fogalma sincs, nem is nagyon tudná megcsinálni őket. A legnagyobb színpadi verekedés közepén jutott el odáig, hogy vastag aranyláncán függő medált a szájába vegye, hogy az ne verje tizennegyedszer is orrba. Benne marad a darabban, vagy lesz lecserélve? Holnap ki fog derülni. Meg az is, hogy a fiú cserébe alaposan elveri-e Dávidot…
