hétfő
Dávidot mégsem verték meg. Egyelőre. Az albánon kívül egyetlen nyelvet sem beszélő táncos nyugodtan vette tudomásul, hogy „ma nem ő próbál”. Egy slendrián vállrándítással hagyta el a termet. Fellélegezni azonban még korai egy olyan országban, ahol a vérbosszú ma is élő hagyomány. Majd elválik a következő napokban, hogy él-e még az ősi szokás.
Holnap megyünk le először a színpadra, így a délelőtti volt az utolsó próba, ahol még tisztázni lehet a dolgokat – másnap az új tér és a díszlet úgyis fel fog borítani mindent. Beco bácsinak ismét el lett magyarázva Az öreg gavallér szerepe, ezúttal úgy tűnt, meg is értette. Különösen boldog lett, amikor megtudta, hogy frakkban fog színpadra lépni. Erre valószínűleg a Hello Dolly! 1984-es albán premierje óta nem volt példa. Csak rámenjen még a nemes ruhaköltemény… A diákot táncoló srác is előkerült, a hétvégén focimeccse volt, azért nem jött próbálni. A nevét nem tudom leírni, de Dávid Endrének hívja. Az a típusú táncos, aki erőből rengeteget forog és nagyot ugrik, s meg van győződve, hogy ez mindenre elég is. Olykor neki van igaza. Nagyon zavarba jött, amikor megpróbáltuk elmagyarázni, hogy úgy táncoljon a Lánnyal, mint aki először fog nőt. Aztán harmadik próbálkozásra megértette az instrukciót. Onnantól kezdve maestronak szólított, ami sajnos igen jól esett… A három csavaró is elkezdte végre komolyan venni a feladatot, látszólag jót tett nekik, hogy kissé át lett variálva a szereposztás. A próba végére úgy tűnt, összeállhat a darab. Azt hiszem, Dávidot nagyon szeretik, élvezik a mozdulatvilágát, és az ő lelkületükhöz is közelálló brutális-mély darabot.
Miután jelmezekre senki sem szánt egy fillért sem, Pesten válogattuk ki azokat, és az Operaház szíves engedélyével hoztuk ki őket. Egészen más, amit otthon látatlanban elképzel az ember, mint amikor az ismeretlen testek magukra öltik a ruhákat. Ahogy az lenni szokott, volt némi nyafi, mindenki elsírta, mi nem tetszik, majd javasolták hog hazulról hoznak jobbat. Csak lássuk meg. Előkerült egy tündéri főjelmezes néni is, aki a lányok ruhájában segít, Dávid ugyanis megengedte nekik, hogy önmaguknak állítsák össze a jelmezüket, abból lesz a legkisebb baj. A néni élénk magyarázkodásba kezdett albánul, majd megcsillogtatta párszavas angoltudását, végül lecsapott az én hiányos olaszomra, és így egyeztettünk. Pechemre ezt meghallotta A lányt táncoló Enada is, és vérszemet kapott. A következő órában szerepet elemeztünk, legnagyobb rémületemre olaszul. Úgy tűnt, hogy megértettük egymást, amit megdöbbentő sikerként könyveltem el.
Amíg Dávid a második szereposztással próbált, lerángattak a színpadra, hogy állítsam be a díszletet. Miután még otthon felmértük a lehetőségeinket, rájöttünk, hogy nem álmodtunk Lengyel Menyhért szobabelsőjéről. Helyette egy nagyvárosi (Tirana?) téren játszódik a cselekmény. Egy lépcsősorra, szökőkútra, szoborra és némi ülőalkalmatosságra volt szükségünk. Ez pár hete le is lett fixálva elméletben, de materializálni csak most lehetett a dolgokat. Egy kedves kopasz olaszul pöntyögő bácsi mindent megígért, majd szépen lassan gyülekezni kezdtek a díszítők, és csodák csodája összeállítottak mindent, úgy, ahogy kértük. Ha nem is lelkesen, de pofavágás nélkül teljesítették a kéréseket és a végére egész mutatós színpadkép alakult ki. Amikor megunták a pakolást, elvonultak a színpad szélére dohányozni. Ugyanis itt furcsa módon, a színházon belül egyáltalán nincs dohányzási tilalom. Füstölnek mindenhol, még a balett terem előtti folyosón is.
A színpad nagyjából kész, holnap lejönnek a táncosok és kiderül, hogyan funkcionál a térben az, amit Dávid Pesten kitalált és a teremben betanított. Ismét izgalmas délelőttnek nézünk elébe.
