Először a színpadon
Egy készülő produkció több kulcsfontosságú helyen bukhat el. Egyik ilyen az első nagyszínpadi próba. Ekkor derül ki, hogy mennyire volt eredményes a kisebb próbaszínpadon, vagy balett teremben végzett munka. Gyakran omlik ilyenkor atomjaira több hét fáradozása. Jól dolgozhatott Barbi és Dávid a betanításkor, mert a koreográfia a felmoshatatlan, szürke linóleummal borított tiranai színpadon is felismerhető maradt. A táncosok kipróbálhatták a lépcsőket, melyet értelemszerűen nem voltak a próbateremben, elkészült a kút jelzése is, és nagy nehezen egy viszonylag használható szobrot is sikerült felhozatni a kelléktárból. Előkerült egy szomorú szemű fiú is, aki valószínűleg az ügyelő lehet. Minden kérésünkre könnybe lábadt a tekintete, nagyot sóhajtott, aztán másnapra többé-kevésbé teljesíti a kéréseket, noha nehézkes viselkedésével érzékelteti, hogy tökéletesen értelmetlennek tartja az egészet.
A próba után furcsa izgalom lett úrrá mindenkin. Majd nagy nehezen kinyögték, hogy délután négytől Chicco úr, az igazgató kívánja megtekinteni a munkánkat a színpadon. Dávid kijelentette ugyan, hogy délután a két főszereplő párossal kívánja megcsinálni a darab végét és esze ágában sincs a fáradt táncosokkal újra végigmenni a darabon. Erre úgy néztek erre ránk, mint az ufókra. Mi lettünk a barbár idegenek, akik nem értik, hogy a Nagyfőnök leüzent. Azt hiszem, egyszerűen elképzelhetetlen a számukra, hogy ne teljesítsék a felsőbb óhajt, netalán ész érvekkel mondjanak ellent az utasításnak. Bekopogtunk Chicco úrhoz. Tündéri hetvenes bácsi nyitott ajtót, aki a jól megérdemelt ebéd utáni sziesztáját töltötte. Az öreg színházi rókák mindent-tudásával nyugtatott meg minket, hogy csak egy csöpp ízelítőt szeretne esetleg kapni Bartók művészetéből, s egy percig se zavartassuk magunkat. Megnyugodva tértünk vissza délután – s döbbenten tapasztaltuk, hogy a próbaterem helyett a teljes társulat lázban égve várja a színpadon az igazgatói látogatást. A fesztelenül érkező Chicco urat a Palotás fogadta – ezt még mi sem láttuk, dvd-ről tanulták be a rég porladó Brada Rezső klasszikus koreográfiáját, majd a Mandarin elejét és a pas de deux-t nézte meg a direktor. Bartókkal elégedett volt – valaha ő is vezényelte a Concertot, de a Palotástól több magyar tüzet várt. Nyilván összekeverte a Háry Toborzójával.
Este Huszár János nagykövet úrral vacsoráztunk, aki szintén szeretett volna meggyőződni a dolgok alakulásáról. Mindig csodálattal töltöttek el a tökéletes úrként viselkedő diplomaták. Huszár úr pontosan látja az új Albániában lévő kulturális lehetőségeket és szeretné elérni, hogy az olaszok, osztrákok, oroszok és amerikaiak mellett mi is nyerjünk egy kis teret a szűzföldön. Magyarország azon kevés országok közé tartozik ugyanis, melyekhez az albánok tradicionálisan több szálon kötődnek. A nagykövet úr is felvetette, hogy mi lenne, ha nem a drámai Mandarinnal lenne vége az estnek, hanem a Háry Intermezzójával, de természetesen részünkről heves ellenállásba ütközött az ötlet. (Például egy egyszerű gyakorlati ok: a Kodály mű lényege a cimbalomszóló. Hangszer sincs 500 kilométeres körzetben, nemhogy valaki, aki megszólaltatná. Még Albánia egyetlen hárfása is szül, így a Mandarinban szintetizátoros helyettesíti.) Szegény Bartók pantomim, mennyi ellenállásba ütközik 1926 óta, pedig csak bízni kellene benne és meghajolni szerzője zsenije előtt.
Ma ismét a színpadon próbáltunk. Nehéz és fárasztó koncentrált munka volt. Dávid közölte a társulattal a döntést: nem kaphat előadást a második szereposztás Három csavargója. Nem készültek fel és csak a főszereplőket veszélyeztetnék. Mindenki előre tudta a döntés, mégsem monda el senki a táncosoknak, Dávidra hárult a feladat. Noha koreográfusként, egyszemélyes felelősként mást nem tehetett, egy biztos: újabb életre szóló ellenségeket sikerült begyűjtenie a vérbosszú hazájában. Holnap világításpróba, elnézve a színház lehetőségeit és a fürge dolgozók segítőkészségét, ismét nehéz napnak nézünk elébe…
