Eközben Imre…
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Egy professzionális balett-együttessel színpadra vinni egy fantasztikus darab új koreográfiáját, élvezet. A két szólista pár Pesten is megállná a helyét, a Csavargók korrektek, a „kisfiú” ugyan nem érti, hogy el kéne játszania, hogy először simítja meg egy nő bőrét, és az öregúr is csak bágyadt mosollyal az arcán téblábol, de ezek csak apróságok, amik megoldására még remélhetőleg van idő. A színpad nagyjából áll, és világítani is elkezdtünk, ami nem akármekkora kihívás egy angolul pötyögő bávatag mosolyú ügyelő segítségével – a kihívás kemény, de egyelőre győzzük.
Nem tudom, Kollár Imre végiggondolta-e, mi vár rá, amikor másfél hete felült a repülőre. A rutinos karmester, aki a Mandarint is jól ismeri, mindössze pár nappal az indulás előtt ugrott be a produkcióba. A Tiranai Opera zenekarával sosem találkozott ezelőtt, biztatásul csak annyit árultak el magukról, hogy játszották ők már a Salomét is. A tény mindenképpen figyelemre méltó, de a megvalósítás minősége még érdekesebb lehetett. Miután a Bartók kották nem érkeztek meg Bécsből, napokig csak a Hunyadit tudták próbálni, s azzal nem is volt semmi baj. Ha egy együttes folyamatosan az olasz repertoár darabjait tartja műsorán, 1844-es nemzeti operánk sem okozhat nagyobb kihívást, mint a Norma vagy a Rigoletto. Lehet csiszolni a magyaros ritmusokat, de a bázis és a temperamentum adott. A feketeleves szombaton zúdult mindenki nyakába, amikor a zenézek kézhez kapták a Bartók szólamokat. Lehet Richard Strauss-szal példálózni, de valljuk be, kevés bonyolultabb és rafináltabb partitúrát ismerünk, mint a Mandarinét. Vajon tudták ezt, akik kitalálták az előadását? Megnézték előre az anyagot? Úgy érezték, hogy a zenekar felkészült rá és a nyári szünet után alkalmas arra, hogy kétheti próbával akárcsak leblattolja a szövevényes szólamokat? A kérdésekben természetesen a válaszok is le vannak rejtve.
Szegény Imre azonnal belátta, hogy itt baj lesz. A kottával való közös ismerkedés nem sok eredményre vezetett, de remélte, hogy a zenészek hétvégére hazaviszik az anyagot, hogy kicsit átjátsszák a szólamaikat. Ez nem feltétlenül történt meg. Ezért hétfőtől három napon át szólamokra bontva gyakoroltak, Imre pedig járt csapatról csapatra és próbálta hangonként a fejükbe verni az anyagot. Egyáltalán nem volt biztos, hogy amit délelőtt alaposan átvettek, estére megmaradt. Már azokban, akik éppen megjelentek a próbákon. Olykor csak üres tekintetek meredtek rá. És az a legveszélyesebb, amikor valaki nem is szégyelli magát. Tudja, hogy úgyis lemegy valahogy az előadás. Neki bántódása nem fog esni, a karmester meg majd csak hazarepül. Ezt hívják a művészet halálának. Harcolni ellene keménykezű kapitalista vezető nélkül reménytelen.
Ma először sikerült összeereszteni a zenekart. Ha nem is tudnak még végigmenni megállás nélkül az egész darabon, az látszik, hogy megállni nem fognak előadás közben. Hogy a Bartók zene megértése, megélése és interpretálása meg fog-e történni, még erősen kérdéses. Imre a rendelkezésére álló szerény eszközökkel harcol érte. Mi pedig drukkolunk neki nagyon!
Dávidot még mindig nem verték agyon. Nem is jöttek le azóta a kitett táncosok a színpadra, megnézni, hogy alakulnak a dolgok. Pedig egész biztatóan haladunk. Ma mindkét szereposztás megállás nélkül végigcsinálta a Mandarint. A címszereplő srácok is kezdik összekapni magukat, ahogy közeledik a premier egyre több energiát adnak bele. Márpedig arra igen nagy szükségük van. Negyed órát kell mozdulatlanul feküdniük egy padon, majd egy nehéz pas de deux jön a lánnyal, egy szuflás variáció, aztán egy látványos verekedés, aminek a végén a Csavargók bedobják a „csatornába”. A sokadik kérésre kisöpört szűk súgólukban fújhatják csak ki kicsit magukat a következő roham előtt. Ismételni a fiúk nem voltak hajlandók, meg nem is mert tőlük ilyet kérni senki…
Időközben sikerült megismerkednünk a színház angolul legjobban beszélő dolgozójával, a büféssel. A piciny pincehelységben ül és úgy néz ki, mint Frankenstein Szörnye. Viszont roppant kedves és érdeklődő. Mindent tud rólunk, magyarokról: MTK, Debrecen, Vasas, Kispest. Utána a moldáv kérdésről érdeklődött, de biztosítottuk, hogy az minket nem érint. Végül nosztalgiáztunk a közös múlton, azaz felsoroltuk a keleti blokk diktátorait Ceaucescutól Kádárig.
Délután megtartottuk az első világítási próbát. Ez ám még a csoda! A háború előtt beadtak pár lámpát, sárgát nappal, kéket este, s ezzel el volt intézve a dolog. Az utóbbi évtizedekben sokat változott a színház. A világosítás-tervező először szakember volt, aztán egy ideje önálló alkotó. Sokan még ma sem veszik észre, mennyire fontos emberek lettek a fények urai, sőt a kritikusoknak is van, hogy csak akkor tűnik fel a létük, ha a nevük szerepel a plakáton. Olyankor a tudatlanok bölcsességével meg is dicsérik. Sajnos Tiranában nem adnak semmit a kint tartózkodásunk alatt, pedig igazán kíváncsi lettem volna valamelyik nevezetes operájukra. A mi világításpróbánkon az alábbiak voltak jelen: az ügyelő (aki, ha mondjuk egy újságpapírt kérek tőle, úgy néz rám, mintha azt akarnám, hogy rabolja ki a Nemzeti Bankot, majd közli, hogy tomorrow), Pirro bácsi a fővilágosító (akit nem szabad terhelni, mert az ügyelő szerint nem nagyon lát), egy oldaltáskás férfi, aki végig egy padon ült, egy Carlo nevű krónikus munkakerülő ábrázatú, meg egy lompos asszonyság, aki egyfolytában telefonált, vagy a többieket szórakoztatta. Mi tagadás, nem indultak könnyen a dolgok. Azt hiszem, több lámpát vettünk igénybe, mint bárki az elmúlt két évadban összesen. Pedig a lámpaparkjuk meglepően fejlett. Pechükre mi elkezdtük ki-kreatívkodni magunkat. Nem örültek nekünk. Holnap folytatjuk.
