Bartók Péter
Bartók színpadi műveinek előadásai még ma sem akadálymentesek. A szerzőt halála után hetven évig védi a szerzői jog. Amikor nyáron a Mandarin tiranai előadására készültünk, természetesen nekünk is meg kellett keresni a jogutódot, a produkció engedélyeztetése végett. Először a rettegett Vásárhelyi Gábor úrral beszéltünk, de kiderült, hogy ő csak a magyarországi színrevitelek jogai felett diszponál. Így jutottunk el Bartók Péterhez, a komponista Floridában élő nyolcvannyolc esztendős fiához. Bartók úr minden levelünkre postafordultával és nagyon kedvesen válaszolt. Egyetlen kérése volt csupán, hogy tartsuk tiszteletben édesapja zenéjét és Lengyel Menyhért librettóját. Megnyugtattuk, hogy eszünk ágában sincs kiforgatni a művet, csupán néhány helyen igazítjuk a kinti állapotokhoz a történéseket. Ezután, úgy éreztem, hogy szép lenne, ha írna nekünk néhány sort a tiranai bemutató műsorfüzetébe. Pár nap gondolkodási idő után az alábbi levelet kaptuk. Miután csak albánul lesz publikálva, úgy érezem, érdemes itt megosztani Bartók Péter gondolatait. Ezúton is szeretnénk megköszöni a szép sorokat, egy olyan embertől, aki lassan hetven éve elhagyta Magyarországot, és aki számára ma is érdekes, mit csinál egy ifjú koreográfus Albániában édesapja művével.
„Apám, Bartók Béla, életében csak egyszer lehetett jelen ennek a művének előadásán: ez a világbemutató volt, Köln városában, 1926. november 27-én. A bemutatót szinte botrány követte, a német közönségnek nem tetszett és Köln polgármestere letiltott további előadásokat. Ez a polgármester a jól ismert Konrad Adenauer volt. Kivéve egy prágai előadást közel a premier után, a zeneszerző életében sehol nem jelent meg színpadon a Mandarin. Volt próbálkozás Budapesten 1931-ben, megkísérelni egy előadást Bartók Béla 50-ik születésnapján módosításokkal, amik a cenzorokat kiengesztelhették volna, de így sem sikerült az engedélyt megkapni. Apám szomorú volt, mert „ez volt eddig az egyik legjobb zenekari művem”. Hogy mi volt az oka ennek az elhallgattatásnak, számomra sohasem volt érthető. A Mandarin és a leány a darab végén megölelik egymást; még előbb a leány táncolt, majd később a Mandarint megkísérlik megölni különböző módszerekkel. Mindezt az akkori német közönség nem bírta ki. De hány filmen, mennyi színházban, zajlik le ilyesmi rendszeresen, tiltakozás előidézése nélkül. Meggyőző magyarázatot sohasem találtam. A Mandarin mese alap tárgya az a mindent felülmúló erő, ami mindannyiinkban megvan, életet teremt és biztosít. Lengyel Menyhért Mandarinjában ez a csodálatos erő tovább hat, meghiúsítja az élet megszüntetését is. Ez a Mandarin nem tud meghalni, amíg az említett csodás erő jelen van. A Magyar Operaházban Apámnak csak két színpadi művét hallottam és láttam. Számtalan alkalommal elmentem, mint gyerek mégegyszer átélni A Kékszakállú herceg vára egyik felejthetetlen előadását, néha még nagyrészt végig állva, de ez abban a korban nem számított. Akár Bartók, akár más szerző műve volt a műsoron, az Operaházba menni egy estére mindig élmény volt, engedni, hogy vigyenek át egy kis időre az álmok világába. A budapesti Operaházban Apám művei hiteles előadást kaptak, hűen követve a színpadi utasításokat úgy mint a zenét. Ez A csodálatos mandarin esetében különösen fontos, ahol Apám zenéje és a színpadon történtek pontosan illenek egymáshoz, mint amikor megkísérlik a Mandarint megfojtani vagy leszúrni. Nagyon szerettem volna tanúja lenni a Mandarin mostani előadásának, de ez a koromban nem megoldható.”
