Bocca di luppa
Rossz főpróba, jó előadást – tartja egy régi színházi mondás, mely a mi esetünkben tökéletesen beigazolódni látszott. Mi tagadás, nem emlékeszem rá, hogy valaha is ennyire vesztesként kellett elhagyni az Operaházat egy főpróba után. Pedig nem indultak ijesztően a dolgok. Kollár Imre például remekül blattolta le az albán himnuszt, amit az énekkar is kicsit ugyan szenvtelenül, de legalább egyszerre énekelt. A mi himnuszunk is megszólalt annyira, hogy legalább a magyar delegáció felismerje majd. A Hunyadi ekkor ment le először, ugyanis Boncsér Gergőnek csak előző nap sikerült megérkeznie. Az ifjú albán szopránreménységgel semmilyen összhangot nem sikerült kialakítani. A művésznő próbáról próbára szétesettebben, élesebben énekelt, s ezzel egyenes arányba nőtt az öntudata is. Kijelentette, hogy csak kottaállvány mellől hajlandó énekelni, s amikor Kollár Imre kivitette az ormótlan jószágot, ő visszahozatta. Ez egy olyan nüánsz, amivel egy nemzetközi karrier egycsapásra véget érhet. Gergő megpróbált közeledni a kisasszonyhoz, esetleg bevonni a játékba, eljátszani a két szerelmi kettős, de ijedt elutasításba ütközött. A szünetben Ciko úr engem kért meg, hogy állítsam be az énekeseknek a jeleneteket, hogy valami történjen a színpadon. Másnap tizenegyre beszéltünk meg találkozót a művésznővel, de fél órán keresztül hiába vártuk, nem jelenet meg az igazgatói utasítás ellenére. Ezek után a koncerten rá se néztem.
Egy furcsasággal kellett szembesülnünk, amikor kiültünk a Mandarin előtt a nézőtérre: itt nem szokás közönséget hívni a főpróbára. Ez azért baj, mert így a premieren megy le először nézők előtt a darab, s ez egészen más érzés a színpadon állóknak. Ezen a napon nem volt víz a házban. Az albánok hozzá lehetnek szokva az efféle apróságokhoz, most is teljes nyugalommal közölték a hírt. (Amikor pár napja próba közepén a villany ment el negyedórára – ami szintén megszokott jelenség – a táncosok egyszerűen előkapták a mobiljaikat, és annak fényénél rögtönöztek vidáman.) A baj annyi, hogy így kimarad a Mandarin vízbeölése, azaz nem lehet előadásszerűen végigmenni a darabon. Azért mi megpróbáltuk volna, ha Gerd is úgy akarja. De sajnos neki sem lehetett annyira életbevágó a főpróba, mint nekünk. Sebaj, van egy második szereposztásunk, végigmegyünk mégegyszer a darabon, ahogy abban napokkal ezelőtt megállapodtunk – gondoltuk. Nem így lett. Ciko úr hazaküldte a zenekarát, noha azok még mindig éppen hogy felismerhetően szólaltatták meg Bartók partitúráját. Éktelen üvöltözés és vádaskodás kezdődött. Egyedül az igazgató volt nyugodt és mosolyogva ködösített mindenki szemébe arról, hogy ki mindenki nem akarta közülünk, hogy szegény zenekart kizsigereljék a 35 perces mű kétszeri eljátszásával. A maga szempontjából persze igaza volt, a darab úgyis lemegy, szerzet egy jó pontot a zenekaránál, mi meg úgyis hazamegyünk pár nap múlva. Csakhát az igényesség… Ne aggódjunk – nyugtatott – ez egy déli ország, holnap beül a közönség, és a zenekar megtáltosodik. És tulajdonképpen majdnem igaza is lett. Csak mi tántorogtunk ki fejbe vágva, meg a második szereposztás, akik nem kaptak főpróbát.
Este nyolcra volt hirdetve a premier. Háromnegyed körül elkezdtek szállingózni az emberek, napok óta először például állt valaki a pénztárnál is. A színház megtelt fülhallgatós biztonsági emberekben, mint a régi szép időkben. A nagy állami tv is kivonul öt kamerával. Ezek szerint mégis fontos kulturális esemény lettünk. Mindenki rettentően izgatott – meglepő módon inkább a nézőtéri oldalon. Nyolc óra húszkor megérkezik az albán miniszterelnök. Kezdhetünk. Jó kétharmad ház lehetett a protokolleseményen. A Tiranai Opera sajátossága, hogy a földszint és a nagy erkély között van egy kisebb erkély is. Ez mindig zárva van, ugyanis a mindenkori párt-elit számára épült. Most megtöltötte a sötét-öltönyös urak hada. A két himnuszt megtapsolják, a Hunyadi részleteket kevésbé. Ez meglepett. Azt hittem, a romantikus opera ötvenperces keresztmetszetének befogadásával semmiféle gond nem lesz. Nem köti le őket talán? – mert akkora műértők nem lehetnek, hogy a kürt-gixereken kívül más zenei problémát is meghalljanak. A végére hagyott Palotáson élénkülnek fel csak kicsit, na ja, toppannak a csizmák, perdülnek a szoknyák, echte ungarisch.
Bocca di luppa – ami a mi Kéz és lábtörést-ünket helyettesíti errefelé – mondtuk egymásnak, majd elhagytuk a színpadot. Összeszorult gyomorral ültünk fel a szünet után a díszpáholyba. Mit fognak ezek után kezdeni Bartók zenéjével, és a húsbavágó, talán itt még mindig tabunak számító témával. Ráadásul némi élet is csempésztünk az előadásba, kiszabadítottuk a történetet az eredeti szoba keretei közül és egy nyílt utcára helyeztük át. Miután a díszleteket a színház raktárából válogattuk, s a táncosok tipikus albán karakterek, nem kérdés, hol és mikor játszódik a cselekmény. Mi lesz, ha ezt rosszul fogadja a közönség, esetleg sértésnek veszi az ország és a város vezetése. Dávid táncnyelve klasszikus alapokon nyugszik, de bőven merít az általa ismert modern irányzatokból is. Aprólékos gondossággal formálta át a játékrészeket és nem riadt vissza a harcművészetek színpadra vitelétől sem. A közönség sokat változott az 1926-os kölnihez képest, nem háborította fel őket Bartók zenéje. Kár volt aggódnunk, nagy zeneszerzőnk műve ha nem is értő, de befogadó fülekre talált. Enada fantasztikusan táncolt, s a többiek is érezték az est felelősségét és kitettek magukért. Amikor a Mandarint egy zacskóval a fején vízbe fojtják, vágni lehetett a feszültséget. S ez a darab végéig kitartott. Meglepően nagy volt a siker, kitartó a taps. Ezen az estén Bartók diadalmaskodott Erkel felett, a 20. századi pantomim, a romantikus opera felett.
A közönség állva tapsolt, számtalan gratuláció érkezett hozzánk közvetve az albán miniszterelnöktől, Tirana és Budapest főpolgármesterétől, valamint közvetlenül az előadás után. A legboldogabb talán az ötlet atyja, Huszár nagykövet úr volt. Szerette volna megmutatni az ifjú balkáni kisállamnak, hogy léteznek még kultúrák Európában, az opera műfaja nem feltétlenül csak Olaszországot jelenti. Nem csak arrafelé érdemes nyitni. Amit egykor nekünk sikerült elérni, elérhetik ők is, akár önerőből is. Hogy van-e erre valós igény, vagy néhány éven belül egyszerűen ledózerolják a szovjetek által 1953-ban felhúzott betonmonstrumon a Szkander bég téren az a jövő zenéje. Mi teljesítettük a küldetésünket.
