Tóth Aladár távozása után az Operaházat egy „bizottság” irányította, majd januártól egy Harmath László nevű úr lesz a miniszteri biztos, s mellette (állítólag 60-70 tagú!) művészeti tanács áll. Harmath egy dolgot ígér, – tanulván a múlt hibáiból- hogy a művészek ezentúl utazhatnak külföldre. December 16-ára hirdetik az első előadást, de „megbetegedés és technikai akadályok” miatt csak december 25-én délután sikerült újraindítani az Operaházat, korábban ugyanis még nem látták pontosan a színházat ért személyi veszteségeket. Előtte 23-án délelőtt egy János vitézt adnak az Erkel Színházban. A sors fintoraként ismét Tóth Péter vezényelt, Sárdy János, Gencsy Sáry, Katona Lajos és Páka Jolán énekelt. Biztos, ami biztos, a 25-ei előadásokat mindkét házban a Magyar Vöröskereszt javára tartották. Nyitni természetesen nemzeti operákkal illik. Az Operaházban a Bánk bán (Komor Vilmos; Rajna András, Delly Rózsi, Külkey László, Király Sándor, Osváth Júlia, Radnai György, Fodor János és Melis György), az Erkel Színházban a Hunyadi László (Pless László; Nagypál László, Udvardy Tibor, Reményi Sándor, Orosz Júlia, Pavlánszky Edina) volt műsoron.
Több jeles művész, köztük Komor Vilmos, Szilvássy Margit és Jámbor László hónapokig Németországban rekedtek és csak jóval az októberi események után tértek haza. Az elkövetkező hetekben csak lassan indul be az élet. Az első tragikus hír Oláh Gusztáv váratlan müncheni halála december 19-én. Mindenképpen szimbolikus a Zeneakadémia első koncertje. Verdi Requiemjét az azokban a napokban 50 éves Ferencsik János vezényli. A koncert fojtott és egyszerre emelkedett hangulatát elképzelni sem tudhatjuk. Január elején egy betöréses rablás is borzolja a kedélyeket. Az esemény ugyan mindennapos lehetett még akkoriban, ám ez Svéd Sándor budai villájában történt. A világhíres, fénykorába lévő bariton szenvedett talán a legjobban a bezártságtól. Svéd házvezetőnőjét megölték és a pincébe rejtettetek. Az anyagi kár elképesztő, négy millió forint. A köztudottan fukar énekes tízezer forintot ajánlott fel a nyomravezetőnek, miközben minden újságban lenyilatkozta, hogy amint lehet Bécsbe akar távozni.
A színházak csak február elejétől játszanak minden nap, a délután 4 órás kezdés helyett – hiszen kijárási tilalom volt még érvényben – fokozatosan jutnak el a 18 órás már-már normálisnak mondható kezdési időpontig. Fennakadások még előfordulhattak. Több helyen emlékeznek meg például arról az előadásról, melyikbe beugrott egy mindössze huszonegy éves klarinétművész, Kovács Béla, aki később évtizedekig volt az Operaház zenekarának büszkesége. 1957 májusától Palló Imre áll egy esztendeig az intézet élén, majd Fajth Tibor igazgatóhelyettes vitte az ügyeket, Nádasdy Kálmán 1959-es igazgatói kinevezéséig.
„Az ellenforradalom… súlyos károkat okozott az Operaházban. Nem az épületben, a művészek tudatában esett igen nagy kár. Elhagyta az országot a fiatalabb nemzedék számos ígéretes tehetsége, olyan énekeseket, táncosokat vesztettünk el, akik méltóképpen folytathatták volna a nagy gárda teremtette hagyományt. A művészek többségét nem politikai szembenállás késztette emigrációra, hanem a félelem, hogy határaink nyugat felé ismét hermetikusan lezáródnak.” – írja Breuer János. Bizonyára lappang valahol pontos egy lista, az 56-os művész-disszidensekről, de még nem került nyilvánosságra. Akikről biztosan tudjuk, hogy az események miatt hagyták el az országot, a következők.akik ekkoriban hagyták el Magyarországot. Karmesterek: Kertész István, Koltai Ferenc és Kulka János. Kertész 1973-as tragikus halálakor egy világsztár hunyt el, Kulka is nagyon szép karriert futott be, elsősorban német színházaknál. Magánénekesek: Angyal Nagy Gyula, Bencze Judit, Bencze Miklós, Cserhát Zsuzsa, Dobay Lívia, Gáncs Edit, Halász Éva, Kószo István, Klug Ferenc, Littasy György, Lóránt György, Remsey Győző, Tamássy Éva és Tóth Miklós. Angyal Nagy Gyula lírai és karakter tenor szerepeket énekelt. 1956. október elején Németországba utazott vendégszereplésre. Kint tartózkodása alatt értesült a forradalom eseményeiről. Amikor már biztonsággal lehetett közlekedni a határokon át, hazatért. Budapesten megtudta, hogy gyermekeivel volt felesége Ausztriába menekült. Utánuk ment Ausztriába, ahonnét már nem tért vissza. Idővel Münchenben telepedett le Julius Nagy néven. Színpadi karrierje befejeződött, újságkiadóként, majd biztosítási ügynökként dolgozott nyugdíjaztatásáig. Remsey Győző az Operaház egyik ígérete volt, fokozatosan bővülő repertoárján főkép a lírai tenor szerepek domináltak. Szintén Németországban telepedett le, Victor Remsey néven közreműködött Mirella Freni első lemezén is. Gáncs Edit története olvasható a blogon, a Pesten méltatlanul nélkülözött Dobay Lívia Bécsben telepedett le és visszavonultan élt 90 éves koráig. A Susanne Corda néven működő Cserhát Zsuzsa rövid és igen kalandos élete feldolgozatlan, Kyotóban ért véget. Székely Mihály hírhedten nem hagyta érvényesülni a fiatal a basszistákat. A rossz nyelvek szerint ezt Koréh Endre, aki 1945-ben hagyta el az országot, minden húsvétkor szép képeslapon köszönte meg neki. Nem vagyok benne biztos, hogy másokban is volt ennyi humorérzék, mindenesetre 1956-ban három tehetséges basszista is elhagyta az országot. Bencze Miklós Amerikában telepedett le, előbb énekesként, majd tanárként járta be az országot. Littasy György, azaz Georg Littasy jól rajtolt, ugyanis egyből távozása után, 1956. december 16. és 1957. február 16. között négy alkalommal énekelhette Sarastrót Bécsben. A basszista feleségével és hét gyerekével együtt hagyta el az országot. Sokáig énekelt német nyelvterületen, a Salzburgi Ünnepi Játékon is visszatérő vendég volt. Szépen induló karrier volt Pesten az ösztöndíjas Tóth Miklósé is. Október 23-án Ferrandót énekelte A trubadúrban, majd Zürichbe hívták, Schönberg Mózes és Áronjának bemutatójára. Egy januári híradás szerint fellépett a Toscában, A köpenyben és a Saloméban is, s „egy előadásra annyi pénzt kap, mint itthon egy hónapra”. A karrierje Németországban folytatódott, jelenleg Zürichben él.
Talán nem véletlen, hogy az énekesek nagyobb része a háború előttről hozott neveltetése következtében német nyelvterületen helyezkedett el. Így sem lehetett könnyű dolguk, hiszen itthoni karrierjük során mindent magyarul énekeltek, ezért kint az összes régi szerepüket is újra kellett tanulniuk. Talán egy fokkal könnyebb dolguk lehetett a táncosoknak és a zenészeknek, akiknek a szakmai alapkifejezéseik nemzetköziek. Az ifjú balettosok szeme előtt minden bizonnyal ott lebegett a Rab István – Kováts Nóra sztár páros, akik a Rákosi rendszer kényeztetett művészeiként a szabadságot választották és 1953-ban váratlanul disszidáltak. Az Operaház balettegyüttesét 1950-től gyökeresen átalakították és kibővítették, hogy alkalmas legyen a nagy szovjet balettek előadására. A munka elképesztő ütemben haladt és nagyon szép eredményeket tudott felmutatni A diótörő, a Bahcsiszeráji szökőkút, vagy A hattyúk tava legendás premierjein. Épp ezért lehetett hatalmas érvágás, hogy 1956/57-ben külföldre távozott harminchat (!) ifjú kartáncos mellett a magyar balettélet néhány csillaga: Csinády Dóra, Müller Margit, Pásztor Vera, Szarvas Janina és Vashegyi Ernő. A zenekar veszteség még számottevőbb volt, több mint negyven művész távozott. Így 1957 után újra kellett építeni az szinte egész állományt, éppenúgy, mint 1945 után, amikor a világháború pokla után különböző okokból nem tértek vissza a zenészek.
Az 1956-os események nagy törést idéztek elő a magyar operatörténetben. Ha hatásuk azonnal nem is volt mérhető, pillanatokon belül kiderült, hogy egy felnövő generáció jelentős része távozott külföldre, beszűkítve az utódlás lehetőségeit. Az októberi események operai vonatkozású történéseinek kutatása gyermekcipőben jár. Például nem tudni készült-e jegyzőkönyv az október végi társulati ülésről. Minden bizonnyal igen tanulságos és kiábrándító olvasmány lenne. Nincsen pontos és teljes listánk azokról a művészekről sem, akik ekkoriban hagyták el az országot. Igen kevesek külföldi karrierje van feltérképezve. Remélem, ez a blogbejegyzés kiindulása lehet a további kutatásoknak.
