Kalandos életű tenoristánk 1841-ben egy textilkereskedő fiaként látta meg a napvilágot Ueckermündében. Családja őt is erre a pályára szánta: a fiút egy stettini kereskedőhöz adták inasnak. Ám nagybátyja felfedezte zenei tehetségét, s anyagi támogatásával lehetővé tette, hogy Perotti előbb a berlini konzervatóriumban, majd később olasz és francia mestereknél képezhesse tovább magát. Onnan pedig már Európa nagy operaszínpadaira vitt az út. Úgy tudni, Perotti soha nem tért vissza szülővárosába, Ueckermünde azonban ma is példásan ápolja nagy fiának emlékét.
A város, melyben egy jó nevű körzeti zeneiskola működik, 2011-ben nemzetközi énekversenyt alapított. Kézenfekvő volt, hogy ezt Perottiról nevezzék el, bár a jól csengő néven kívül akkor még nem sokat tudtak az énekes pályafutásáról. Az énekverseny szervezői a városvezetés hathatós támogatásával kutatómunkába kezdtek, hogy feltérképezzék Perotti nemzetközi karrierjének főbb állomásait. Több operaházat kerestek meg, de pozitív választ csak Budapestről kaptak, ahová személyesen is elutaztak, hogy megismerjék az Operaház archívumában található dokumentumokat. Most már azt tervezik, hogy egy állandó Perotti-emlékkiállítást hoznak létre a városi múzeumban, a közeljövőben pedig utcát is el fognak nevezni az énekesről. És hogy ne csak Ueckermünde polgárai, hanem az énekverseny résztvevői is megismerjék a verseny névadóját, a gondosan összeállított, tartalmas programfüzetben – címlapján egy budapesti fotón Perotti látható a Hunyadi László címszerepében – hosszabb, gazdagon illusztrált összeállítást is szenteltek az énekes pályafutásának.
A fiatal, pályakezdő – zömében még főiskolás és egyetemista – énekeseknek meghirdetett versenyre 16 országból érkezett a 70 résztvevő (magyar nem volt köztük). Nemzetközi volt a zsűri is: a berlini, varsói, moszkvai zeneművészeti főiskolák professzorai mellett egy olasz zongorista-karmester foglalt benne helyet. Állóképességük lenyűgöző volt: a második fordulóba bejutott 40 versenyző 3-3 számát, azaz összesen 120 áriát és dalt például egyetlen nap alatt kellett végighallgatniuk és értékelniük. A versenyzőknek a három fordulóra igényes programot állítottak össze, ami a kötelező barokk és klasszikus áriák mellett egy-egy klasszikus dal, illetve egy, a hazájukat képviselő dal vagy ária előadásából állt. A fiatal énekesek között volt több ígéretes tehetség, hallhattunk számos meglepően érett, és persze néhány gyengébb, iskolásabb produkciót, vagy nem igazán jól megválasztott versenyszámot is. Szenzáció nem született, ezen a téren az ueckermündei verseny valószínűleg nem sokban különbözik a világszerte megrendezett hasonló énekversenyektől.
Azazhogy van itt egy valódi szenzáció: az, hogy ezt a jól szervezett, kifogástalanul lebonyolított nemzetközi énekversenyt egy mindössze 10.000 lakosú város rendezte meg, méghozzá teljesen saját szervezésben, kizárólag szponzorok támogatásával. Köszönhetően természetesen a városvezetés – élén a verseny védnökségét elvállaló, kivételesen kedves és lelkes polgármester asszonnyal – és a helyi polgárok tevőleges segítségének.
A programfüzet két utolsó, sűrűn szedett oldalán sorolják fel mindazokat, akik anyagilag hozzájárultak a verseny megvalósításához. Ezek között nagy cégek, alapítványok mellett nagy számban találjuk meg a város és a környék lakosait, kisebb vállalkozásait: a helyi buszvállalat tulajdonosát, aki ingyen szállította a zenekart a 60 kilométerre levő Szczecinből, a jelentős árengedményt adó szállodát és éttermet, cukrászdát, virágboltot stb. Nem csoda, hogy a város lakói magukénak érezték a versenyt: az elődöntő helyszínéül szolgáló iskola dísztermét gyakran zsúfolásig megtöltötte a jórészt helyi közönség. A verseny közönségdíját pedig valóban a záró koncert nézői adták össze: aki szavazni akart valamelyik versenyzőre, minimum 5 euró fejében tehette meg: az így összejött összeg pedig magasabb lett, mint a verseny fődíja.
Úgy gondolom, van mit tanulnunk Ueckermündétől: ilyen civil kezdeményezésre, lelkesedésre, összefogásra szívesen látnánk Magyarországon is példát.
Wellmann Nóra
