A stockholmi Nemzeti Galériában őriznek egy korabeli ceruzarajzot, amin jó királyuk, III. Gusztáv látható a nászéjszakáján. Az uralkodó ijedten nézi a feltárulkozó Sofia Magdalénát, látszólag semmiféle gerjedelmet nem vált ki belőle az ifjú hölgy. Szerencsére azonban akad valaki a hálószobában, bizonyos Adolf Fredrick Munck személyében, aki átsegítette a házaspárt a kezdeti nehézségeken. (El tudunk képzelni Magyarországon valami hasonló gúnyrajzot bármelyik feltétel nélkül tisztelt uralkodónkról?) A történetet maga Munck írta le, levele hozzáférhető ma is a Királyi Levéltárban, a fent nevezett rajzot pedig bárki megvásárolhatja képeslapként a Nemzeti Galéria shopjában. Gusztáv az egyik legeredetibb királyuk volt, akinek számtalan dolgot köszönhetnek, többek között a ma is működő opera és balettegyüttes megalapítását. Később egy Álarcosbálon Jacob Johan Anckarström hátba lőtte őt. A történet több alkotót is megihletett, közülük Giuseppe Verdi Az álarcosbál című operája a legjelentősebb. A svédek szerencsésnek mondhatják magukat, hogy az itáliai géniusz egy olyan zenedrámát komponált, ami akár nemzeti operájukká is válhatna – ha foglalkoztatná őket egy pillanatig is a nemzeti opera kérdésköre. De látszólag ezt éppoly könnyedén nélkülözik, ahogy az exkirályukról is árulják a gúnyrajzot. Ne feledjük, hogy a jelenleg uralkodó család ősei, a Bernadotte-ok francia vidéki ügyvédek voltak, mostani királynéjuk hostess-ként dolgozott a Müncheni Olimpián, amikor felfigyelt rá Károly Gusztáv, a trónörökösük férje pedig korábban személyi edzőként segítette a hercegnő életét. Svédország nem rabja a történelmének, nem csinál nemzeti ügyet, vagy turistalátványosságot Az álarcosbál előadásaiból. Meglepő módon 1927 óta az idén novemberi a negyedik felújítás a Királyi Operaházban. Stockholmban, erősen megelőzve a divatot, már 1958-ban III. Gusztávot tették meg a mű főszereplőjének, nem pedig Boston kormányzóját, Riccardót. Hogy királyuk története mégis élő valóság számukra, jelzi két apróság. A premierhez kapcsolódóan csöpp kiállítást állítottak össze a színház aulájában. Az egyik vitrinben megtalálható az a partitúralap, melyből az ominózus álarcosbálon, 1792. március 16-án vezényeltek. A gondos karmester megjelölte a taktust is, ahol a halálos lövés eldördült. És nem ez volt az egyetlen tárgy aznap az Operaházban, mely tanúja volt a gyilkosságnak. Az előadáson játszó egyik fagott ugyanis szintén abból a korból maradt fent, és bizonyíthatóan játszottak is rajta az ominózus estén. Ezek a tárgyak mégsem többek, mint érdekes morzsák, az előadással senki sem hozta kapcsoltba őket.
A Svéd Királyi Operát 2010 óta vezető egykori Wagner-alt, Birgitta Svendén koncepciójába csak remekművek szerepelnek, idén ebből is mindössze kilenc darab, Bizet, Britten, Mozart, Puccini, Rossini, Johann Strauss, Verdi, Wagner operái egy-egy blokkban, általában teltházzal, zömében svéd énekesekkel. Produkciói, ha nem is vetekedhetnek a németnek aposztrofált rendezői színházak izgalmával, sohasem porosak vagy unalmasak. Svendén Az álarcosbál rendezésére a jónevő színész-rendezőt, Tobias Theorellt kérte fel, aki tavaly már színpadra állította Stockholmban a Stiffeliot is. Színházi embereket mindig kétesélyes vállalkozás az opera műfajának közelébe engedni. A szöveg szabadsága helyett a zene kötöttsége vár rájuk, színészek helyett énekesek. Theorellnek kétségkívül vannak meglátásai, de inkább csak pillanatokat termet meg, nem vezeti végig a szereplőket, nem fejti fel sorsuk fonalát. Ezért időnként szép és látványos jeleneteken keresztül végülis nem jutunk el sehova. Példaként: érthetetlen, hogy miért kellett Gustav III. felvonásbeli áriáját a királyi páholyban énekelnie (jobb proscenium páholy) a gesztus látványos, szerette is a közönség, de nem mond semmit, III. Gusztáv sosem járt ebben a színházban és az előző királyi család sarja volt. Ellenben a kirakott tenorista nem tud mit kezdeni magával a szokatlan helyen hosszú áriája alatt. Egy érdekes első részt (valamiféle különös okból kifolyólag az első két felvonást összevonták) egy tökéletesen hagyományos harmadik felvonás követte, sok lufival. Izgalmasat alkotott viszont Magdalena Åberg, díszlettervezőként. Minden képe szimbólumként erősítette a drámát, a bürökrácia arany útvesztője, a vak Ulrika helyett „látó” fények, a picébe zárt akasztófadomb a fekete havazással (…), Ankerström szobája Gustav figyelő tekintetével, valamint a színes lufikkal díszített kopár bál mind mesélt valamiről. Kár, hogy a rendező nem merült el a felkínált mélységekben és nem alkotott valódi emberi drámát a beszélő terekben.
Ha két héttel ezelőtt Nürnbergben fájdalmasan hiányoltam a „Verdiül” való muzsikálást, Stockholmban nem lehetett ok a panaszra. Pier Giorgio Morandi keze alatt szikrázott a partitúra, a pontosan játszó zenekar hallhatóan élvezte a muzsikálást. Nem lehet eléggé sajnálni, hogy az elmúlt évtizedekben egyetlen vezetés sem próbálta meg Pesthez kötni a magyar kötelékekkel is rendelkező kiváló karmestert, aki számos emlékezetes előadást vezényelt hazánkban. A zenekar méltó társa volt az énekkar, melynek kevés párja akad ma a világban. A gyönyörű, egységes hangzás mellett a színpadon sem ismernek lehetetlent, a bál összes táncát végigjárták, úgy, hogy azt profi balettosok is megirigyelhetik.
Gustavot a fiatal olasz tenor, Andrea Cané énekelte. Mintha még kissé tartana a szólam nagyságától, jogosan. Oldott játéka mellé lángoló éneklés inkább csak a kettősökben társult. Énekmesterei között elsősorban Pavarottit jegyzi fel. A légzéstechnikát és a magasságait egészen biztos nem tőle tanulta. Ha Caré nem vállalja túl magát az elkövetkezendő években, hasznos és megbecsült vendége lesz a világ operaszínpadainak. A többi szerepet svéd énekesek keltették életre. Az északi énekiskola mindigis híres volt, elég csak Jenny Lind, Jussi Björling, Birgit Nilsson, Nicolai Gedda, vagy Gösta Winbergh nevét említeni hirtelen. Az utóbbi évtizedben azonban kevesebbet hallani róluk. Így külön öröm volt a stockholmi seregszemle. Az est legnagyobb sikerét ugyan Caré könyvelhette el a legcsodálatosabb mégis Emma Vetter volt. Minden regiszterben kiegyenlített, remekül iskolázott szép színű hang, mélyen megélt asszonyi sors jellemezték alakítását. Vetter Ameliájához foghatót még nem láttam, a szerep minden rezdülésével tisztában van, története egy olyan asszony drámája, aki a törvényes férjét nem szereti, a királyt nem szeretheti. Döntésképtelen, inkább meghalna, minthogy hűtlen legyen. Amikor leleplezi magát Renato és az összeesküvők előtt, nem férjét akarja menteni, hanem bűnhődni akar. Vettert már kezdik felfedezni Európában, csak remélni lehet, hogy művészetével minél rangosabb házak látogatói is megismerkednek. Susanne Resmark Ulrika szerepében északi mindent-látó földanyaként bizonyította, hogy az altok nem haltak ki, van még olyan színház, ahol megtalálható ez a hangfaj. A rendező egyik szellemes ötlete volt vakká tenni a jósnőt, egyik kevésbé szellemes, jósnőnek öltöztetni a királyt a bálon, hogy aztán haldokolva kicsavarhassa magát a rongyokból, Knusperhexeként mégsem vonagolhatott a földön, fehér selyemben kellett elvéreznie.
Oscar szerepe végképp útban volt Tobias Theorellnek. Az első felvonásban pont olyan papírmasé apródot csinált belőle, mint százötven éve mindenki, a harmadik felvonásban viszont valami megmagyarázhatatlan okból Oscar a bécsi Eisenstein család hercegi bálba szökött komornája szerepét öltötte magára. Marianne Hellgren Staykov szép hangon, kifogástalanul, de nem különösebben érdekesen énekelt, végig jelen volt, de mégsem lett a királyi udvar katalizátora. Nagy Wagner szerepek után érkezett Anckarstöm grófig Fredrick Zetterström, érezhetően szorította is a titkár kabátja a főisteni jelmezhez szokott testet. A sokáig visszafogottan éneklő bariton csak Amelia leleplezésénél talált magára és izzott fel szenvedélye és hangja. Zetterström számára érezhetően kicsit magas már Renato szólama, mégsem ordított, hanem végig énekelt, a csúcshangoknál nem kiabált, hanem mindig okosan, nem üvöltve fogta meg azokat (Ez egyébként többeknél is megfigyelhető volt. Úgy tűnik, a svéd énekesek tudják, hogy hangjuk az a valuta, amiből élnek.). Thomas Annimo a Főbíróból – nem minden realistást nélkülözve – Püspökké lett szerepben azt mutatta meg, hogyan tud egy idősödő karaktertenor a leghálátlanabb feladatból is emlékezetes szerepet kreálni.
A svéd közönség igen nagy szeretettel élvezte végig az előadást. Örültek a kiváló zenei megvalósításnak, a fellángoló szenvedélyeknek, nevettek a jól adagolt poénokon, mert azokat bőven ontotta magából a rendező. Forró hangulatú este volt, csak az igazi színház, a valódi érzelmek, az embert átmosó és másnap is foglalkoztató gondolatok hiányoztak az előadásból. Lehet, hogy csak nekem.
Fotók: Elisabeth Ohlson Walli és Hans Nilsson
