Kevés olyan átgondolt művészképző intézetről hallottam, mint a müncheni Színiakadémiáról. Aligha akad még egy olyan iskola, ahol ennyire komplexen folyik az oktatás. A Bayerische Theaterakademie azonban nemcsak az elméleti tudásra koncentráló intézmény, noha minden színházzal kapcsolatos szakma elsajátítható benne, énekestől a sminkesig, díszlettervezőtől a színpadmesterig. Az Akadémia birtokában van Németország egyik legszebb századfordulós színháza, a bayreuth-i mintára épült Prinzregententheater. Itt nem csak az év végi vizsgákat tartják, hanem folyamatos prózai és zenés előadásokkal a növendékek állandóan színpadon, közönség előtt tudják bizonyítani maguknak és a nézőknek, hogy hol tartanak a fejlődésükben. Ezek a megmérettetések kiválóan alkalmasak arra, hogy leküzdjék a lámpalázat és megszerezzék azt a rutint, amit csak színpadon lehet elsajátítani, így hatalmas lépéselőnybe kerülnek egyéb növendékekkel szemben. Az idei évad első bemutatóját november közepén tartották. Klaus Zehelein professzor, az intézmény vezetője két egyfelvonásost párosított össze ez alkalomra. Akik valami könnyed Mozartra, vagy valami hasonlóan bájos darabra gondolnak, tévednek. Németország legismertebb dramaturgja két olyan művet párosított össze, melyek magukban se sokat szerepeltek a színházak repertoárján, nemhogy együtt. Münchenben mégis összefőzték Donizetti: I pazzi per progetto és Oscar Strasnoy: Le Bal című kortárs egyfelvonásosait. A két igen távoli mű között nem ördögtől való dolog párhuzamot vonni.
Az I pazzi per progetto címe lefordíthatatlan. Megszállottak, A bolondok kísérlete, Őrült kísérlet – valami ilyesmit jelent. Mindez nem különösebben fontos, a kisoperát nem játszották soha Magyarországon és minden valószínűleg nem is fogják. A mű Donizetti korai korszakának egyik utolsó darabja. 1830-ban Nápolyban mutatták be, s a szerző életében ezen kívül csak Palermóban került színre. Majd százötven évnyi kényszerpihenő után 1977-ben vették elő újra, s azóta nagyjából évtizedenként egyszer felbukkan valahol ez a hétszereplős vígopera. Ami miatt érdekes lehet a mű, az a színhelye, ugyanis egy őrültek házában játszik, mintegy előrevetítve szerzőjének későbbi tragikus sorsát. Donizetti olyan zagyva szövegkönyvet kapott, hogy azt valószínűleg ő maga sem értette. Damemot úr elmegyógyintézetében ezen a napon minden felbolydul. Megérkezik az unokahúga, Norina, majd betoppan a régóta távollevő, hűtlennek vélt férje, Blinval, előkerül Frank, aki Blinval ezredéből szökött és épp elmeorvosnak adja ki magát, valamint Christina, aki Blinval elhagyott szeretője és Venanzio, aki Christina örökségére utazik. A szereplők, hol őrültnek tettetik magukat, hogy a másik titkát kifürkésszék, hol valóban bekattannak, a másfél órás opera tizedik percétől szinte követhetetlen lesz a történet. Sajnos a librettó Donizettit sem ihlette meg különösképpen, írt ugyan két élvezetes szopránáriát és két szellemes együttest, de ezek nem viszik el a darabot. Karsten Wiegand rendező sem kapott szárnyakat, egy három részre osztott fehér gumiszobában játszatja a cselekményt, nem könnyítve meg a darab megértését. Látszólag számára is csak kötelesség volt a színrevitel. A ifjú énekesek többé-kevésbé biztosan mozogtak a nem könnyű Donizetti szólamokban, színpadi elfogódottságnak nyoma sem volt, de sem hangjuk, sem személyiségük nem emelkedett ki. Egyedül a Norinát alakító koreai koloratúrszoprán, Sumi Hwang remekelt, róla lehet, hogy még hallani fogunk. A darab végén a nagy kibékülés helyett Norina valóban megőrül, puskát fog, és lemészárol mindenkit. Előbb is megtehette volna.
A negyvenkét éves argentin-francia zeneszerző, Oscar Strasnoy a hamburgi Staatsoper felkérésére írta a 2010-ben bemutatott Le Bal (A bál) című egyfelvonásosát. A mű az 1920-as évek Párizsában játszódik egy frissen meggazdagodott zsidó család lakásában. Rosalie, a hitves, hogy igazolja magának a megvásárolt társadalmi rangot, nagy bált akar rendezni otthonukban. Alfred, a férj, engedelmesen támogatja őt. Leányuknak, a kamasz Antoinette-nek felváltva diktálják a párizsi nobilitások neveit. Majd, hogy felfokozott izgalmukat levezessék eltűnnek a hálószobában. Antoinette a legérzékenyebb korban van, a teste már nem gyerek, a lelke még nem felnőtt. Folyton figyel, de nem sokat ért a világból. Az inasuk kikezd vele, de közben a nevelőnővel folytat viszonyt a kislány szeme előtt. Antoinette is szeretne részt venni a bálban, de anyja nem engedi neki. A lány bosszút esküszik és eltépi az összes rábízott meghívót. A végkifejletet el tudjuk képzelni: a nagy bálra a négyszáz vendég helyett egyedül Rosine húga érkezik, aki vidáman táncol Alfreddal – Mahler szalonzenévé magasztosult muzsikájára. Rosine éretlenül mered maga elé, míg Antoinette elégedetten szemléli bosszúja eredményét az asztal alól… Ha nem is remekmű, de nagyszerű kisopera született. Az Joachim Tschiedel által vezényelt Müncheni Rádiózenekar, mely végigunatkozta a Donizetti művet, ezúttal kiélvezte a partitúra minden lehetőségét. Karsten Wiegand, ha nem is alkotott nagyot, ha nem is volt különösebben éles víziója a szatíráról, korrekten lerendelkezte a franciául megszólaló művet. A három főszereplő, Katharina Ruckgaber (Antoinette), Dorothee Koch (Rosine) és Sandro Schmalzl (Alfred) láthatólag élvezettel vetették bele magukat a hálás szerepekbe, végig uralva a nehéz szólamokat.
A két bolond lány két történetére München harmadik operaháza zsúfolásig telt ezen a novemberi estén. A közönség érdeklődéssel fogadta a két ismeretlen művet és a fiatal művészeket. A programot összesen ötször játsszák Münchenben, ennyiszer lehet eladni. Ha nem is volt az esten katarzis, tanulságos volt látni, hogy így is lehet színházat csinálni.