Amikor tavaly télen ráakadtam Széll Kálmán Lackfi című operájának zongorakivonatára, nagyon megörültem. Eszembe jutott, mennyire érdekes lehet apránként összegyűjteni olyan magyar, vagy magyar vonatkozású műveket, melyeket már rég elfelejtett mindenki, sőt a maguk idejében se nagyon sikerült gyökeret verniük a köztudatban. A méltán elfeledett opusok természetesen csak féregnyúlványai zenei kultúránknak, ambiciózus szerzőiken kívül olykor csak páran hittek a sikerben. A legújabb kotta, amely felpiszkálta kutatószenvedélyemet egy arisztokrata tollából származik, s ami még pikánsabbá teszi, hogy Londonban jelent meg angolul és olaszul. Hogyan lehetséges mindez? Erre a rejtvényre is igyekszem fényt deríteni.
Báró Orczy Bódog, aki a keresztségben a Félix nevet is megnyerte, a Heves megyei Tarnaörsön született, 1835. június 8-án. Az Orczy család a 18. század közepén telepedett meg a faluban, s nemsokára az egész környék urai lettek. Így bátran kijelenthetjük, hogy a kis Bódog igen jó helyre született. Kora ifjúságától érdekelte a zene, s mi sem volt természetesebb, hogy magántanárt szerződtettek hozzá. Egy mindössze huszonegy éves komponista, Langer Viktor hazatérvén lipcsei tanulmányútjáról, 1863 júniusában került Tanraörsre, ahol három évig okította Bódog bárót, majd megélhetés után nézve pesti Nemzeti Színházba szerződött kardalnoknak. Később még találkozni fogunk vele. Az 1863-as éve másik nevezetes eseménye Orczy esküvője volt szeptemberben, Wass Emma bárónővel. Valószínűleg egy évre rá született első lányuk, Lenke, aki korán meghalt. Egyetlen életben maradt gyermekük, Emma (1865 – 1947) hatalmas utat járt be. Ahogy szokás volt abban a korban, Brüsszelben, majd Párizsban tanítatták a baroneszt, végül Londonban telepedett le. Itt kezdett az írással foglalkozni, s első regénye, a Vörös Pimpernel bestseller lett, szerzőjét egycsapásra világhírűvé tette. Végül Orczy Emma egyike lett a három magyar hölgynek, akikről a Vénuszon krátert neveztek el! De ne szaladjunk ennyire előre az időben! Hiszen 1866-ban a kis Emma még mindössze egy éves volt, amikor újabb nagy öröm éri a családot. Bódog A renegát címmel operakomponálásba fogott Deák Farkas szövegére, s a készülő mű nyitányát műsorára akarta tűzni Pest egyetlen zenekara a Filharmóniai Társaságé. Hogy önmaguktól tették-e ezt, hittek-e a muzsikában, vagy némi anyagi segítséget kaptak volna az az Orczy családtól, nem tudni. A sajtóhírek szerint a báró még nem volt elégedett az alkotással, ezért visszavonta azt. Végül 1867 őszén csendült fel először a nyitány a szerző vezényletével. A legbefolyásosabb szakújság, Zenészeti Lapok dicsérte a művet és Orczyt, akit a kevés arisztokraták egyikének tartott, akit a sport helyett a kultúra érdekelt. A sikeres este után a szerző fogadást rendezett az Angol Királynő Szállodában, ahol Orczy, Deák Farkas és Langer Viktor a jelenlévő Erkel Ferencet és Gyula fiát, valamint Huber Károlyt, a kor másik befolyásos muzsikusát (Hubay Jenő apját) éltette. Különös lakoma ez, hiszen alig három év múlva Orczyék mindent el fognak követni, hogy Erkeléket kiszorítsák színház egyeduralkodói pozíciójukból. Ám ekkor még egy csillogó szemű megittasult fiatal komponista köszöntötte a mestereket. A vélt vagy valós siker után azonnal új művet akar írni ifj. Ábrányi Kornél szövegére, akinek édesapja a Zenészeti Szaklapok főszerkesztője, ekkor még Orczy híve. Egy híradás szerint A renegát nyitányát maguk a Bécsi Filharmonikusok is elő akarták adni 1868-ban. Valószínűleg később elálltak szándékuktól.
Az 1867-es kiegyezéssel a színházügyek az újonnan szervezett belügyminisztériumba kerültek a Helytartótanácstól. Amikor 1870. júniusában a gyengekezű Zichy Antal lemondott, a minisztertanács úgy határozott, hogy Orczy Bódogot nevezik ki igazgatónak október 16-án. Hogy került képbe a nagy műveltségű, de semmilyen vezetői gyakorlattal sem rendelkező báró? Valószínűleg abban a korban bőven elég volt, ha valaki vezető akart lenni és megvoltak hozzá a magas összeköttetései. Az új igazgató jöttét – ahogy ez szinte kivétel nélkül mindig lenni szokott – nagy várakozás előzte meg. „Majd ő! Most minden más lesz!” – gondolja ilyenkor általában a színházi épség. Meglepő módon azonban Orczynak valóban rengeteg ötlete volt. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy megtörve az Erkel Ferenc 1837 óta tartó korlátlan hatalmát a színház zenei ügyei felett, egy új ifjú karmestert szerződtetett, Richter János személyében. Mint köztudott, Erkel bizonyos okokból igyekezett Wagner műveit távol tartani Pesttől. Érdemes lenne egyszer végiggondolni, hogy miért tette ezt nemzeti komponistánknak. Miközben ezekben az években az Erkel-klán a Dózsa Györgyön dolgozott, Wagner a Trisztán és Izoldán, Verdi a Don Carloson.
A győri születésű Richter II. Lajos király müncheni Udvari Operájából érkezett Pestre. A pletykalapok szerint Hans von Bülow-nak is felkínálták a pesti színházat, de ő nem élt a lehetőséggel. Lehet, hogy ő ajánlotta a „Wagner istálló” ifjú reménységét, hogy próbálja ki magát bátran a magyar városban. A Tannhäuser itthoni bemutatóján még Erkel áll a zenekar élén, de a Lohengrint már Richter újítja fel, A bolygó hollandi és a Rienzi első pesti előadásait is ő vezényelte. Működésének volt még egy nagyon fontos momentuma. Hogy, hogy nem – az okokon ismét el lehet gondolkozni, de „1871-ben megcsappant a filharmonikusok vállalkozási kedve” – azaz magyarán Erkel nem tartott velük koncertet. Richter kapott az alkalmon és saját pénzéből fizetve a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarának tagjait, ismét rendszeres szimfonikus koncertezésre bírta az együttest. Az zenekarnak 1970 és 75 között nem volt elnök-karnagya, egyes források ügyvivőnek Orczy jelölik meg. Ennek a Filharmonikusok kiadványaiban semmi nyoma sincs. A zenekar új koncertmesterrel is gazdagodott, Reményi Ede, a világhírű hegedűművész muzsikált velük pár évig. Az énekkar élére is új vezető lépett, Langer Viktor a báró egykori zenemestere, aki addig egyszerű kardalos volt. Ráadásként a Színészeti Tanoda énektanárává is kinevezik. Orczy nem feledkezett el operája szövegírójáról, Deák Farkasról sem. Ő 1870 és 1873 között a Nemzeti Színház drámaíró bizottságának tagja lett.
Orczy 1870. október 16-án, beiktatása után hosszú beszédet tart a társulatnak. Kiemeli, hogy bízzanak magukban, és ne törődjenek a kritikákkal. Érdemes hosszabban idézni az intendáns első intézkedéseit: „Mikor a Nemzeti Színház intendánsa lett, hivatalát több igen helyes újítással kezdte meg: megszüntette a drámai előadások közzenéjét és csak egy, a darab stílusához illő nyitányt játszatott. A zenekari helyet a drámai előadásokra a színitanoda növendékei számára engedte át, hogy a színpadi játékot tanulmányozhassák. A pontosan megjelenő közönség érdekében elrendelte, hogy a későn érkezők csak a felvonás végeztével foglalhassák el helyeiket. Főpróba után a dramaturg, drámabírálók, a darab írója vagy fordítója, rendező és főszereplők összejövetelét rendelte el, véleményadás és esetleges változtatások megbeszélése végett. Elrendelte, hogy előadás után rendező és karmester tegyen írott jelentést arról, ami az est folyamán, különösebb történt. Intézkedett, hogy jövőben a színművek kinyomassanak és olcsó áron árusítassanak. A napilapok szerkesztőségei állandó támlásszék jegyet kaptak. Bösendorfer zongorát vett a színháznak. Elrendelte, hogy újévtől a hölgytagok kényelmére négy bérkocsi álljon állandóan rendelkezésre. Elrendelte, hogy a szereplők nyílt jelenetek után a közönség tapsaira ne jelenjenek meg. Elrendelte, hogy a színház tagjai hetenként kétszer a Várszínházban is játsszanak.” Csupa olyan friss gondolat, ami előrevihette a színház ügyét. Ahogy elkezdte megvalósítani őket, azonnal ellenállásba ütközött.
Már 1871 márciusában támadják, a jól értesült lapok elégedetten közlik, hogy Ferenc József elégedetlen az általa megtekintett Kunok előadással. „Báró Orczy Bódog a nemzeti színháznak országos önblamírozásairól elhíresült gyámoltalan és elvtelen intendánsa” – írják róla a sajtójegyüktől megfosztott újságírók. Orczyt – ahogy ezt bölcsen előre jelezte – nem érdekelték a firkászok. A következő hangzatos vádpont a próza elsikkasztás az operával és a balettel szemben. Hogy ez csak sértettség, vagy számadatokkal alátámasztható tény, nem tudom. Mindenesetre az ő idejében került a színházhoz Jászai Marit és Rákosi Szidi, két olyan művésznő, akik meghatározók lesznek nemzetünk színjátszásának további alakulásában. Egy másik vádpont szerint túlköltekezett. Miután a Várszínházban is játszottak, nyilván több embert kellett foglalkoztatni és a színház már akkor sem volt nyereséges. Igazgatása három éve alatt olasz vendégénekeseket szerződtetett a Verdi szerepekre, a magyar operák pedig érezhetően háttérbe szorultak, egyedül Császár György Kunok című művét újította fel. Ez a mára elfeledett opera a maga idejében rendkívül népszerű volt, százhat előadást ért meg a Nemzeti Színházban. A Hunyadi Lászlón és a Bánk bánon kívül egyetlen magyar dalmű sem ért meg az Operaház megnyitása előtt ekkora előadásszámot. Lehet vádolni Orczyt azzal, hogy nem vett elő magyar műveket, de mit vett volna? Ehelyett Meyerbeer, Gounod, Paladilhe, Weber és Flotow bemutatókat tartott. Nem tudjuk, hogyan énekelhettek Verdit a korabeli magyar énekművészek, de talán nem ördögtől-való elképzelés olasz vendégeket hívni. Persze, nem mindegy, kiket. 1871 decemberében egy állítólagos hercegnét és grúz milliomost, Mirelli Gemmát léptette fel az Ernaniban. Már a próba után elterjedt hogy a hölgy egyáltalán nem tud énekelni. Az előadásra zsúfolásig megtelt a színház, a közönség pedig egyszerűen kiröhögte a próbálkozót.
Mindezek felett van Orczy rövid működésének egy olyan kultúrtörténeti jelentőségű momentuma, melynek áldásos hatását ma is érezzük. Ő volt ugyanis az első ember, aki felvetette a Nemzeti Színház és az Operaház szétválasztását. „A főváros népességének folytonos szaporodása, a nemzeti műveltség mind nagyobb emelkedése, s a művészi élvek iránt mindinkább nyilatkozó érdekeltség már eddig is biztosan kimutatja a Nemzeti Színház jelen állásának, ti. a drámai és operai szak egy épületbe szoríttatásának tarthatatlanságát, és annak szükségességét, hogy a mind jobban szerteágazó művészi követelmények kielégítéséért több hely és alkalom nyittassék.” – írta egy 1872-es miniszterelnöknek címzett előterjesztésben. A terv tizenkét évvel később valósult meg, de addigra megálmodója már igen messze járt.
Orczy Bódog igazgatósága vitathatatlanul konfliktusokkal teli időszak volt. Az egyre súlyosbodó helyzetben gróf Széchenyi Imre belügyminiszter vezetése alatt a minisztérium ankétot hívott egybe. Megállapításainak első következménye Orczy lemondása lett, majd három nap múlva, 1873. március 29-én Szigligeti Edét és Erkel Ferencet bízták meg a színház vezetésével. Erkel tehát hatvanhárom évesen ismét az opera tagozat vezetője lett. Az „áldástalan regime” – ahogyan Ábrányi Kornél fogalmaz tehát véget ért. Nem tudjuk, hogy élte meg Orczy a bukást. Egy lexikon szerint a következő években zongoratanításból tartotta el magát. Ez nem feltétlenül hihető állítás. Végül 1881-ben Londonba költözik, itt is hal meg 1892. január 21-én, vagy 25-én, mindössze ötvenhét évesen.
Orczy színházvezetői működése sajnos összehasonlíthatatlanul izgalmasabb, mint zeneszerzői tevékenysége. Emlékeim címmel „magyar dalokat” adott ki Lipcsében, 1963-ban hitvesének ajánlva. Egy Vajda János vers, a Gina emléke 1865-ös kiadásáról és előadásáról tudunk. A renegát című operája nyitányának bemutatásáról már szóltam. 1871 áprilisában az egyik filharmóniai koncerten egy áriát is bemutattak a műből, Pauliné tolmácsolásában. A kritika Gounod követőjének mondja, dicséri, de nem látja az önálló arcát, s a nemzeti színt is hiányolják a részletből. Hogy mit értettek ekkor nemzeti szín alatt Kodályék működése előtt több évtizeddel, el tudjuk képzelni. Londonba érve hóna alatt A renegát kéziratával megpróbálta előadatatni operáját. Távol hazájától egészen más színben tudta feltűnni magát az egykori színigazgató arisztokrata, aki Liszt Ferenc jólcsengő barátságát is birtokolta. Operáját angolra és olaszra fordítva saját költségén kiadta a zongorakivonatát. Egy példányt biztos, ami biztos elküldött Pestre is. A kottatárba került a zongorakivonat, lelrári számot is kapott, de sosem játszotta végig senki. Végül 1881 októberében Londonban a Her Majesty’s Theatre-ben bemutatták az 1866-ban befejezett művet. A premiert a szerző vezényelte. Egy élet álma teljesült ezen az estén. A meghívott közönség lelkesen tapsolt. Csak hát a kritika… Nem örültek a fél-amatőr ám teljesen lelkes bárónak. Rajta és gazdag hölgyismerősein, – akik bizonyára minden követ megmozgattak védencük érdekében – is elverik a port. A történet a török hódoltság alatti Budán zajlik, sok szerelemmel, ármánnyal, balettel fűszerezve. Következő operáját 1882-ben Londonban komponálta Sisyphus, king of Ephyra címmel. A Frederick Corder és Henrietta Corder angol szövegére írt opera két kiadást is megért, de előadásáról nem tudunk. Egyes lexikonok említenek egy Pandora című zenedrámát is, de erről semmi többet nem sikerült megtudni.
Vannak néhányan, akiket a magyar zenés színháztörténet gyakorlatilag egyhangúlag átkoz. Báró Orczy Bódog több mint egy évszázada előkelő helyet foglal el ezen a listán. Nincs olyan jelző, amit rá ne aggattak volna az amatőrtől a dilettánsig – hogy igaza volt e felhergelt tömegnek és a csekélyszámú ránkmaradt újságírói véleménynek, nyitott kérdés marad. Élete főműve, a renegát szó szerint hitehagyottat jelent. Orczy báró szinte mindenét hátrahagyta: a hazáját, a színházat, miért sokat tett, idegenben telepedett le, visszaigazolást, hogy érdemes volt végigküzdenie az életét, sohasem kapott. Egyvalami azonban sohasem lett: renegát.
Fotók: Operaház Archívum
