A magyar operaigazgatók vigyázó szemeiket hagyományosan Bécsre vetik, sőt, a legtöbb esetlen a legfeljebb odáig látnak el. Hosszú időn keresztül Pest azokat az újdonságokat mutatta be, amiket Bécs már sikeresen kipróbált. Így volt ez Csajkovszkij két operájával is, az Anyegin 1897-es osztrák premierjét 1902-ben követte a magyar, a Jolanta 1900-as bécsi bemutatója után mi is megrendeltük, lefordíttattuk, kiosztottuk a szerepeket – aztán valamiért azóta sem került színre. A Hofoper 1902-ben Gustav Mahler vezényletével, Erik Schmedessel Hermann szerepében mutatta be a harmadik Csajkovszkij-opust, a Pikk dámát. Ez Pesten csak 1945-ben került színre, csodálatos szereposztással. (Nyilvánvalóan ezzel gondoltak kedveskedni a megszálló szovjet csapatok úriembernek vélt vezetőinek. A Pikk dáma néhány év után eltűnt az Operaház műsorrendjéről, majd az 1977-es felújítás sem járt nagyobb sikerrel.) A mű gyökeret vert Ausztriában, 1954-ig folyamatosan műsoron volt, majd 1982-ben Kurt Horres rendezésében újították fel. Ezt a produkciót élesztette fel Ioan Hollender, 1992-ben Vladimir Atlantov, Szergej Lejferkusz, Vladimir Chernov, Mirella Freni, Vesselina Kasarova és Martha Mödl főszereplésével. Az előadás TV felvétele bejárta a világot, és jó eséllyel egyik mozgatórugója volt a 90-es években elindult, mára lassan lecsengett Pikk dáma divathullámnak. A lekopott produkció egyik utolsó előadást még nekem is szerencsém volt látni 1999 nyarán, ekkor Plácido Domingo, Szergej Lejferkusz, Dmitrij Hvorostovsky, Galina Gorchakova és Rita Gorr álltak a szereposztás élén. A Pikk dáma legutóbbi felújítása 2007-ben volt Bécsben, a zenekar élén Seiji Ozawa állt, a rendező Vera Nemirova, a díszlettervező Johannes Leiacker, a jelmeztervező Marie-Luise Strandt volt, a főszereplők Neil Shicoff, Martina Serafin és Anja Silja voltak. Ioan Hollender újabb parádés lehetőséget talált egyik legkedvesebb tenorjának, az elpusztíthatatlan Silja után pedig szinte kiabált A grófnő szerepe.
Vera Nemirovának volt egy ötlete. Pontosabban igazából egyetlenegy ötlete volt, erre próbálta felfűzni az előadást. Egy régi kastély történetén keresztül szerette volna eljátszatni a Pikk dámát. A koncepció lehetne jó is, de a darab számtalan helyen ledobja magáról, a helyszín nem képes otthonul szolgálni hét különböző képnek. A rendezés szerint a rendszerváltás környéki Oroszországban járunk, ahol egy szebb napokat látott kastélyban gyerekotthon működik. A grófnő visszavásárolja családja egykori lakhelyét, mérnökök érkeznek, – Hermann és barátai – hogy megkezdjék a szükséges átalakításokat. A munkálatok befejezését nagy divatbemutatóval ünneplik meg. A grófnőt halála után itt ravatalozzák fel, végül pedig játékterem lesz a gazdátlan épületből. Mindez papíron működhet, csak a rendezőnek kevés eszköze van az amúgy is töredezett képek összekötéséhez, ráadásul a Pikk dáma Szentpétervára látványos környezet és hangulatfestő elem a három (négy) főszereplő szenvedélyes történetéhez. Róluk Nemirovának nem maradt különösebb mondanivalója, énekeseire bízta magát. Amikor ők vannak színen, ez nagyjából elég is, de Csajkovszkij látványos nagyoperájába számtalan olyan részletet komponált, melyek nem megfelelő kivitelezése esetén unalom szakad a nézőtérre. Bécsben két részben játsszák a darabot, s az első másfél óra után nagyon fel akarja adni az ember az egészet. Ha egy rendezőnek a hosszú és míves bálképről mindössze annyi jut eszébe, hogy cowboylányok és félmeztelen faunok vonaglanak egy lépcsőn, némi gogo tánccal kísérve, akkor inkább tessék kihúzni az egész jelenetet, a cselekményt úgysem viszi előre. Aztán a második felvonásban győz Neil Shicoff szenvedélye és fölényesen uralja is a további négy képet.
Annak, hogy miért vállalkozik az ember a fent leírtak ellenére egy többször látott vitatható értékű produkció újbóli megtekintésre, egyetlen magyarázat kínálkozik. A grófnő szerepével ugyanis huszonnégy évnyi kihagyás után tért vissza a Staatsoper színpadára Grace Bumbry. A hetvenhat éves művésznő ugyan 2007-ben „végleg” visszavonult a színpadtól, de 2010-ben Párizsban újra fellépett Scott Joplin Treemonisha-jában, majd tavaly Berlinben a Candide-ban. Bumbry azon kevés művészek egyike, akinek szerencsecsillaga hosszú pályafutása során végig ragyogott. Mindössze tizenhat éves volt, amikor egy tehetségkutatón felfedezik, Bostonban Lotte Lehmann fogadja tanítványai közé, majd küldi Európába. Párizsban debütál Amnerisként, ezután Wieland Wagner Bayreuth-ba hívja, ahol huszonhárom évesen lép fel a Tannhäserben. Ekkor kapja a Fekete Vénusz nevet. Mindkét színpadon ő az első afro-amerikai művész. A világon mindenhol szívesen látott vendég (Pesten 1971-ben énekelt egy-egy Amnerist és Ebolit), aki a 70-es évek elejétől szoprán szerepeket is énekel. Izgatta Amneris után Aida, Eboli után Erzsébet, Salome után Kytaemnestra személyisége. Pályájának egyik csúcsa lehetett az az est, ahol Shirley Verrett-tel kettősöket adtak elő, cserélgetve a szoprán-mezzo szólamokat. Bumbry mindent elért, amit csak lehetett, évtizedekig a világ a lába előtt hevert. Szerepeit gondosan válogatta meg, manapság is aktív, mesterkurzusokat tart. Nem lehet véletlen bécsi visszatérése sem A grófnő szerepében. A rendezés Anja Siljára készült; ő egy hideg, kegyetlen asszonyt alakított, aki nem akarja tudomásul venni, hogy elszállt felette az idő és minden áron be akarja bizonyítani magának, hogy vonzó nő, ezért Hermann-nak adja magát, nem törődve a férfi alig leplezett hátsó szándékával. Ez a megoldás teljesen ellentétben áll Bumbry alkatával, ő – valószínűleg saját magának – egészen más típusú szerepet alkotott. Az idős művésznő már nehezen jár, a színpadon sem engedi el szép ezüstnyelű botját. Az első képekben mintha nem is venne tudomást a külvilágról. Járkál a hatalmas bundájában egy méltóságteljes fehérhajú hölgy, talán a gyerekkorát keresi a kastélyban, de Lizával és a többiekkel igazán nem törődik. Nemirova az első rész fináléját egyáltalán nem tudta megoldani. A grófnőt és kíséretét kivezette a közönség soraiba, ahol sétálnak egyet, majd távoznak. Bumbry itt valódi királynőként vonul be egykori sikerei helyére, abba a házba, amelynek egyik sztárja lehetett… 1964 és 1989 között. Aztán a nagyjelenetre már egy hófehér ruhás díva érkezik. A Grétry-áriában megtörténik a csoda. Nem kinyilatkoztatás, nem megható, egyszerűen csoda: egy babarcú fiatal nő áll előttünk. Aztán leül a zongorához, előszedi a tükrét, mintha maga is elhinné, hogy egy kislányt fog viszontlátni. A tükör fénye a feketeruhás Hermannra esik, – „A harmadik férfi, kit vágy űz” – szólt egykor a jóslat – hát itt van. Hosszú évtizedek óta egy Férfi, aki őt akarja, az ő titkát! Forrón öleli magához Hermannt, a Halál Angyalát. Nem kielégülve, mint egy rongy leheli ki a lelkét, mint Silja, hanem boldogan. Az ölelésért cserébe Hermann-nak jár a titok, csak egy apróságot kér A grófnő cserébe érte, Liza becsületét. Bumbry még ahhoz a generációhoz tartozik, akiknek egy szerep felépítése olyan, mint a gyémántcsiszolás. Így lesz Grófnője egyedi és megfizethetetlen kincs. Köszönjük, hogy megosztotta velünk!
Neil Shicoffon nem fog az idő. Ma is úgy énekel, mint tíz éve, okosan adagolva az erejét, tökéletesen építve fel a szerepét, úgy, hogy amikor egyre inkább el kéne távolodnunk a fokozatosan magába csavarodó férfitól, úgy érzünk egyre nagyobb rokonszenvet iránta. A Bécsben élő örmény Hasmik Papian megküzd Lisa nehéz szerepével, de ezt a viadalt a közönség közömbösen szemlélte. Hasonló sorsra jutott Tómas Tómasson Tomszkijnént, míg a nála semmivel sem jobban éneklő házi-kedvenc, Eijiro Kai (Jeleckij) produkcióját feltűnően megbrávózták. Herwig Pecoraro (Csekalinszkij) és Sorin Coliban (Szurin) ismételten azt bizonyították, hogy mennyire hasznos dolog, ha egy színháznak van társulata, s tagjai hosszú évek óta ismerik egymás lélegzetvételét is. Marko Letonja korrekt előadást vezényelt, de nem mutatta meg a partitúra teljes színskáláját.
