A héten ismét sikerült egy igen különleges könyvritkaságra bukkannom. Sajnos az illető antikvárium is tisztában volt a kiadvány raritásával, így az árát megfelelően lőtte be. Az alig ötven oldalas füzetecske hívogató címe: A M. Kir. Operaház válsága. Bubik Árpád, a buzgó szerző, – aki magát a Magyar Művészek Szövetkezetének ügyvezető-igazgatójaként tünteti fel – bizonyára a saját zsebéből fizette műve megjelenését. De ki is volt ez a bizonyos Bubik, aki 1925-ben anyagi áldozatot nem kímélve hívta fel a figyelmet önmagára azzal, hogy egy kötetet szentelt annak, hogy bejelentse: ismeri a válságból kivezető utat. Az illető úriember életéről kevés feljegyezni valót tart fontosnak a magyar színháztörténet. Orosházán született 1896-ben, az I. világháború után egy termelőszövetkezetet igazgatott. A 20-as években már Pesten találjuk a Programm című színházi újság szerkesztőjeként, majd külföldön élt, ahol különféle stagione-társulatokat vezetett. 1933-ban (!) Németországba költözött, Berlinben több színházat – köztük Max Reinhardt Theater unter den Linden-jét – bérelte. A szíve azonban hazahúzta, az 1941/42-es évadban az Operettszínházat és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot vezette. Katasztrofálisan. Ahogy ez azokban az időkben oly jellemező volt, ő is zengzetes nyilatkozatokkal kápráztatta el a sajtót, az operett megreformálásáról, „magyarításáról”. Ez abból állt, hogy kiirtott a darabokból a poénokat és kirúgta a zsidó származású színészeket, például Latabár Kálmánt. A közönség viszont sajnos Latyira volt kíváncsi, nem a reform-operettekre. Nyáron már csak Berlinből üzengetett haza, majd igen gyorsan visszavonult. A világháború után Ausztriában élt, majd Argentínában telepedett le. Ekkor szerződtette a szintén hazátlanná vált Dohnányi Ernőt egy dél-amerikai hangversenykörútra, de a vállalkozás nem hozta meg egyikük számára sem a remélt anyagi hasznot. Végül visszatért Európába, 1965-ben, Berlinben halt meg. Bubik életét áttekintve egy szó jut eszünkbe: kalandor. A háború előtt számtalan hasonló impresszárió élt, s működött szerte a világban több-kevesebb sikerrel. Ami különösen kétessé teszi alakját, az a nyílt rokonszenvezés a náci Németországgal.
De térjünk vissza arra huszonkilenc esztendős fiatalemberre, aki úgy érezte, mondanivalója van Pest művelt polgársága számára, melyet egy gyönyörű betűkkel szedett brosúrában tett közzé. Szerzőnk három témában fejtette ki határozott nézeteit: Az Operaház 1925. február 13-án történt bezárásának hiteles története, A magyar és osztrák állami színházak cserevendégjátékairól és végül: Nyílt levél Szász Károly úrhoz. A leglogikusabb kérdés, ami felvetődik a kilenc évtizeddel későbbi olvasóban, hogy miért is zárt be az Operaház egy évad közepén. A világháború és az azt követő forradalmak addig talán sosem-látott válságba sodorták az országot. Az infláció olyan mértékű volt, hogy a művészek bérét minden év szeptemberében újratárgyalták, de a megbeszélt összegek néhány hónappal később már csak töredéküket érték. A zenekar volt az az egységes csoport, amelyik nem bírta tovább és február elején sztrájkot helyezett kilátásba, ha nem rendezik a bérüket. A vezetőség ellenállt, s végül maga Wlassics Gyula igazgató záratta be a színházat majd két hétre, míg megállapodás nem született a további működésről. Sokáig mentek a találgatások arról, hogy ki lesz a színház új vezetője. Végül egy ifjú zeneakadémiai tanár nyerte meg az Operaházat. Radnai Miklós évtizedes működésével aranykorszakot temetett. Ám amíg februárban még Radnai mit sem sejtett a ráváró hatalmas feladatról, addig egy másik fiatalember árgus szemekkel figyeli az operaházi eseményeket. Bubik Árpád olyan határozottsággal rója sorait a válságról, mint aki tökéletesen ismeri a helyzetet és képes játszi könnyedséggel megoldani azt. A válság okait a szubvenció leszállításában, a fegyelem meglazulásában, a tekintély lerombolásában és a művészeti vezetés gyengeségében látja. „Biztosítani kell a tagoknak a megélhetést, el kell bocsátani a nélkülözhető tagokat (magánénekeseket és karmestereket is). Rendezni kell a nyugdíjakat. Nyugdíjazni kell az öregeket és azokat, akiknek művész teljesítménye annyira leromlott, hogy nem üti meg a legszigorúbban megállapított mértéket. Ha az anyagi feltételek meg vannak adva, vissza kell állítani a tekintélyt és a fegyelmet. Keresni kell egy kormánybiztost, aki a hóhérmunkát elvégzi és az új igazgatót bevezeti.” Talán nem nehéz kitalálni, hogy Bubik kit szeretne látni tisztogatás után az igazgatói székben. Zseniális elképzelés, de Klebelsberg miniszter úgy tűnik nem vett tudomást az önként-jelentkezőről. Mint a kötet második részéből kiderül, nem először.
Bubiknak ugyanis volt egy másik nagyívű terve is. Az osztrák – magyar állami színházak cserevendégjátéka. Azt találta ki, hogy Bécsből néhány estére áthozná a Hofoper és a Burgtheater társulatát, eközben az Operaház és a Nemzeti Színház együttese az üresen maradt osztrák színházakban mutatná meg repertoárja és művészei legjavát. Tanulságos végigolvasni a két színház által bemutatásra javasolt művek listáját. A bécsiek a Falstaffot, a Cosi fan tuttét, Az afrikai nőt és a Trisztán és Izoldát hozták volna, mi a Farsangi lakodalmat (két estén), a Bánk bánt és A vajda tornyát vittük volna. A koncepciók kontrasztja is megdöbbentő a két intézmény között. Az osztrákok látványos európai műsort állítottak össze remekművekből, mi ismét csak bizonyítani akartuk, hogy igenis nemzeti(es) operáinknak helye van a világ színpadain. Az áttörés ezúttal sem sikerült. Noha Bubik minden vezetőnél kilincselt, elméletben mindenki támogatta is, végül a magyar minisztérium lefújta a tervet. Hogy mi oka volt a kulturális csereakció meghiúsítására? Egyedül a racionalitás. Az ország anyagi helyzete ismert, Ausztriáé sem volt különb akkoriban. A nagystílű Bubik egyetlen dolgot nem gondolt végig. Szerinte az egész cserevendégjáték finanszírozható lett volna a színházak esti bevételéből. Bárki, aki látott már költségvetést, tudja, hogy ez tökéletes képtelenség. A legcsodálatosabb azonban a magyar sajtó reakciója, amikor kitudódott a terv. Bubik sűrűn idézi a 8 Órai Újság cikksorozatát, amely betekintést enged az akkori közgondolkodásba. ”…mi már azt sem helyeseljük, hogy a Nemzeti Színház színpada német színészeknek engedtessék – ha csak rövid időre is – át. Nem sallangos sovinisztaságból mondjuk ezt. Bár nem nagyon követeljük, de elvégre nem bánjuk, ha néhanapján német színészek is jönnek a magyar fővárosba. van azonban itt elég – sőt az elégnél több – színpad a magánvállalkozás kezén: tessék a németeknek azok egyikén ütni föl a sátorfájukat. Ma már nem félünk a német szó erejétől – de a Nemzeti Színházban nem hangozzék el már szó, mint magyar.” Majd rátér a bécsi kiruccanás veszélyeire: „A Nemzeti Színház művészeit meg kell óvni attól, hogy jobb érzésük ellenére, kényszerüljenek tiszta tógájukkal az emigráció alakjai közé keveredni. (Mint ismeretes, ekkoriban a több tízezer régóta Bécsben élő magyar mellett néhány-száz 1919-es emigráns is élt, tőlük óv a cikkíró.) Ez nem a kérlelhetetlenség szelleme, csak annak az álláspontnak időszerű kifejtése, amire szintén figyelmeztetni kívánjuk a Nemzeti Színház bécsi vendégszereplésének előkészítőjét, hogy a Nemzeti Színház művészit meg kell óvni, mi legalább szeretnénk megvédeni őket attól, hogy tekintélyükhöz, nemzeti karakterükhöz és az általuk is képviselt magyar szellem tisztaságához hozzádörgölőzhessék a bécsi ellenségeink konfidensen szereplő társasága.” Klebelsberg miniszter ilyen érvek mellett természetesen azonnal lefújta az akciót. Az „Atlantis kávéházban hemzsegő kommunisták” így nem tudtak titkos akciót indítani…
Végezetül igen elgondolkoztató a Szükség van-e a M. Kir. Operaházra? című 1925-ös kérdésfeltevés. „Mai parlamentünk legnagyobb részben kisgazdákból és arisztokratákból áll, akiknek vannak őket sokkal közvetlenebbül érintő érdekeik, mint az Operaház létezése. A kisgazdák természetesen nem járnak az Operaházba, azt nem is ismerik és érdeklődést sem tanúsítanak iránta. Legfeljebb egyes előkelő kisgazdáknak az iskolázott fia képezhet esetleg összekötő kapcsot az Operaház ügyében. Arisztokratáink – néhány kivétellel – nem tanúsítanak nagy érdeklődést Operaházunk sorsa iránt de nem is igen van érzékük ehhez. (…) Sokszor halljuk: „agrárállam vagyunk, ezzel mindenki számoljon és így rendezkedjék be” továbbá „fizesse meg az Operaház fenntartását az, aki oda mulatni jár”.”
Bubik könyvecskéjét szórakoztató kortörténeti olvasmányként is lehet lapozgatni. A baj akkor történt meg, amikor húsz évvel később az egykori fiatalember hatalomhoz jutott és elkezdte megvalósítani dilettáns elképzeléseit. S Bubik esete nem egyedi jelenség a magyar színháztörténetben…
