V, mint Vérnász Kortárs magyar opera? Sokan, ha meghallják a hármas szóösszetételt, fintorognak. Pedig nem mindig van igazuk. Valaha a Hunyadi László is „kortárs magyar opera” volt, aztán rászoktak az emberek. Nem volt ez másképp A kékszakállú herceg várával sem, mely 1918-as premierjét követően mindössze nyolc előadás után majd húsz évig nem szólalt meg, hogy aztán 1936-tól Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv első legendás kísérlete is évi egy-két előadás erejéig maradjon színen. Bizony keletkezése után majd fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Bartók addig idegenkedéssel fogadott mesterműve elinduljon világhódító útjára, s a legtöbbet játszott magyar operává nője ki magát. Ne legyenek illúzióink, a törzsközönség egy része, még ma is túl modernnek tartja A kékszakállú herceg várát, s kortársait. Lassan egy évszázados a szakadék azok között a művek között, melyeket még hajlandóak megemészteni napjaink nézői, s azok között, melyre még bérleti előadás esetén se mennek el. Ilyen körülmények mellett különösen értékelendő, hogy Szokolay Sándor 1964-ben bemutatott Vérnászának első produkciója kilenc éven keresztül ment az Operaházban, s több mint ötven előadást ért meg.
Miről szól a darab? Egy világtól elzárt andalúziai közösségben járunk. Az idő megállt. Hogy a 18. vagy a 20. században járunk, mindegy. Az Anya férjét és nagyobbik fiát néhány éve meggyilkolták a szomszédos Félix család tagja. Az asszony azóta magányos gyászban él. Egyetlen vigasza kisebbik fia, házasodni készült, ha ö is elmegy, végképp egyedül fog maradni. A Szomszédasszonynál érdeklődik, hogy hallott-e valamit a Menyasszonyról. Az bizony hallott. A lánynak tizennégy éves korában volt már egy vőlegénye, Leonardo. A Félix családból. Az Anya pánikba esik. Eközben Leonardo felesége szorongva várja haza az urát. Amikor végül megérkezik, kitérő válaszokat ad asszonya faggatására, majd ismét elrohan. Szokás szerint érkezik leánykérőbe a Vőlegény. Az Anya és a lány apja megállapodnak mindenben. A Cselédasszony kibontaná az ajándékokat, melyeket a Menyasszony kapott a jövendőbelijétől, de a lány nem engedi. A szolgáló tudja a feszültség okát: az éjjel lódobogást hallott. Biztos benne, hogy nem a Vőlegény járt itt. A Menyasszony előbb tagad, majd megrémül. Egy férfi áll kint: Leonardo.
A Menyasszonyt a Cselédasszony már az esküvőre készíti elő. Minden illendőség ellenére, a vendégek érkezése előtt megjelenik Leonardo. Utoljára szeretne beszélni a lánnyal. Felesége van, a Menyasszony is másé lesz. Mégsem képesek elszakadni egymástól. Közeledik a násznép, a Cselédasszony alig tudja elválasztani a fiatalokat. Megérkezik a két család rokonsága, elkezdődik az ünnep. A Vőlegény keresni kezdi a Menyasszonyt. Egy ideje senki se látta őt. Egyre nagyobb a felfordulás, az Anya rosszat sejt. Amikor az indulatok a tetőpontjára hágnak, Leonardo felesége elkiáltja magát: „Megszöktek! Megszöktek! Ő és Leonardo. Lóháton. Összeölelkezve! Egymás leheletét szíva!” A Vőlegény és barátai kést ragadnak és elindulnak megkeresni a szökevényeket.
Éjszaka az erdőben. Csak három favágó jár erre, a Hold és a Halál, koldusasszonyként. A Vőlegény találkozik a koldusasszonnyal, aki felajánlja, hogy megmutatja, merre lehetnek a szökevények. Leonardo és a Menyasszony együtt menekülnek. Tudják, hogy nincs kiút, nincs megoldás, mégsem képesek elengedni egymást. Másnap délelőtt a faluban az asszonyok dolgoznak, mintha mi sem történt volna. Behozzák Leonardo és a Vőlegény tetemét. Mindketten halottak. A Menyasszony is megjelenik, hogy az Anya bocsánatát kérje, de az elkergeti. Egyedül akar maradni a halottaival.
Miért izgalmas darab? Miért nézzünk meg egy kortárs operát a jól bevált Aida vagy Tosca helyett? Pont olyan rossz a kérdés, mintha azt kérdeznénk, hogy miért nézzünk Shakespeare helyett García Lorcát. Mint minden, a kultúra is állandó fejlődésben van – legyen az bármilyen irányú. Miért is zárkóznánk el előle, hogy megismerjük, miként gondolkodnak kortársaink a világról? Egy jó „modern” opera előadása nem lesz kisebb katarzis, mint egy jó Traviata. Nem véletlenül említettem pont Federico García Lorca nevét, akinek színdarabja, a Don Perlimplin, a Bernarda Alba háza vagy a Yerma évtizedek óta nagy sikerrel szerepnek színházaink műsorán. A Vérnász is a tragikusan fiatalon legyilkolt spanyol költő tollából származik. Szokolay Sándor a hatvanas évek nagy reménysége, ezzel a három-felvonásos operával robbant be a hazai és a nemzetközi zenei közéletbe. Szokolaynak sikerült a Lorca szövegben megbúvó állandó és kimondatlan feszültséget zenedrámába ültetnie. A mű zenéje tökéletesen befogadható, semmi olyat nem tartalmaz, ami egy Toscához szokott fülnek sok lenne. A görög sortragédiákkal rokon sűrű cselekmény egy percre sem válik hosszúvá, végig fogva tartja a nézőket. A Vérnászt annak idején számtalan helyen bemutatták és az Operaház társulata is többször vitte el vendégjátékra. Ha a siker titkát a felülmúlhatatlan főszereplők – Komlóssy Erzsébet, Szőnyi Ferenc, Házy Erzsébet és Faragó András – alakításaiban keressük, csak részben van igazunk. Amikor néhány éve a mű egyfelvonásos változatával vendégszerepelt az Operaház Karlsruhéban, a hatás ott sem maradt el!
