Köln szépséges operaháza 1943 augusztusában egy máig tisztázatlan eredetű bomba következtében megsemmisült. Az új épületet 1957-ben avatta fel Konrad Adenauer. Rövidesen az NSZK egyik legjobb színháza lett. Története során olyan ősbemutatóknak adott otthont, mint Bartók: A csodálatos mandarin, Zimmermann: Katonák, Stockhausen: Sonntag aus Licht, vagy legutóbb Eötvös Péter: Szerelemről és más démonokról. Máig feldolgozatlan, hogy hány magyar karmester és énekes fordult meg falai között, elég kiemelni Szőnyi Olga, Gáncs Edit, Tamássy Éva, Ilosfalvy Róbert vagy Bátori Éva nevét. Az ötvenes – hatvan évek disszidens művészeinek egyik bázisa volt az Opern Köln. Főzeneigazgatóként Szenkár Jenő, illetve Kertész István is vezette a házat. A korszerűtlenné vált épületben 2012 júniusában tartottak utoljára előadást. Jelenleg nagy erőkkel folyik a felújítás, amivel előreláthatólag 2015 nyarán készülnek el. Az Opernwelt című szakfolyóirat 2012-ben az Év Operaházává választotta a színházat. Éppen ezért nagy felelősség, hogy anyaépület nélkül is meg tudják őrizni a korábbi kiemelkedő színvonalat. Meglepő módon nem egy helyre költözött át a társulat a felújítás éveire, idén öt különböző helyszínen játszanak. Legnagyobb produkcióikat (My Fair Lady-től a Parsifalig) a Dóm melletti nagy sátorban adják, az egykori erőműből átalakított Palladiumban Mozart és bel canto operák mennek, a gyerekelőadás színhelye a régi zálogház lett. A Titus kegyelme és A csavar fordul egyet előadásai különleges helyszínekre készültek: a feljebbviteli bíróság épületébe illetve a Trinitatiskirchébe.
Köln háború után újjáépített belvárosában számtalan templom van. Ezek egy részéből – hiába is szépítenénk a dolgot – elfogytak a hívek az elmúlt évtizedekben. Ennek történelmi-társadalmi okain sokat lehet rágódni, de ettől még kénytelenek vagyunk rögzíteni a visszafordíthatatlannak tűnő folyamatot. Németországban maguk az egyházak is belátták híveik megfogyatkozását, és ezért lekezdték egyes kevésbé frekventált templomaikat egyéb célokra. Az evangélikusok gondozásában lévő Trinitatiskirche épületét például örömmel adják kölcsön különféle kulturális programok rendelkezésére. Brittent templomban játszani nem szokatlan dolog, hiszen bibliai parabolái a Curlew River, Az izzó tüzes kemence és A tékozló fiú kifejtetten szakrális helyszínre íródtak. De a Csavarral más a helyzet. Isteni jelenlét szikráját sem lehet felfedezni ebben az operában, nevét csak a Házvezetőnő ejti ki sopánkodva, és a gyerekek monoton, megtévesztésül szolgáló, hit nélküli imájukban. Britten kapcsolata nem lehetett felhőtlen az egyházzal, erre utal, hogy az általa megírt papok – gondoljunk csak a Peter Grimes Adams tiszteletesére, vagy az Albert Herring Mr. Gedge-ére – sohasem a tiszta oldalt képviselik. A blyi magányos kastélyban a szellemekkel küzdő Nevelőnő sosem hívja Istent. A természetfeletti lényekkel, modern nőként, maga veszi fel a harcot, égi segítség nélkül.
A kölni Csavar előadásra, – egy „kortárs” operáról van szó – alig lehet jegyet szerezni. Benjamin Schad rendező a produkcióval elnyerte 2012-ben a Götz Friedrich-díjat, amit minden évben egy harmincötödik életévét be nem töltött alkotó kaphat, első színpadi munkájáért. Schad különböző német színházaknál végigjárta a ranglétrát, míg tavaly lehetőséget kapott a Britten mű megrendezésére. Ha ötlet volt az előadásban az elsősorban nem neki, hanem Tobias Flemming díszlettervezőnek köszönhető, aki a templomból kialakította a játékteret. A padsorokat szembefordították egymással, az tükörrel lezárt oltártól a templom hátáig egy méter széles rámpa húzódik, ezen játszódik az előadás. Az út középen kiszélesedik egy félig elsüllyedt íróasztallal, illetve zongorával töri meg a hosszú sávot. A puritán térben a szereplők olyan hagyományos kosztümöket viselnek, ami ellen a legkonzervatívabb pesti operabarátnak se lenne kifogása. A templom minden része játszik, a karzattól a szószékig, remek helyszíneket biztosítva a minduntalan felbukkanó szellemeknek. Az opera műfajára leselkedő veszélyek közül az egyik legnagyobb a félig szcenírozott előadások egyre erősebb térnyerése, a minimális próbával, tartalom nélküli színpadra állítás. Mára olyannyira elterjedt ez az előadási forma, hogy olykor azt is nehéz megállapítani, hogy mit is látunk. Schad okosan kigondolt mindet, éppen csak a tartalmi pluszt nem tudta megteremteni, amitől az elhangzott-eljátszott műből operaelőadás születik. Szereplőit nem vezeti, nem érezni, hogy ki mit miért tesz. A produkció központjában a Nevelőnő áll, akit elcsábít a Prológust éneklő háziúr. Később az egyre inkább megzavarodó nő őt vizionálja a halott inas alakjába, sőt a kisfiúra is rávetíti a férfi alakját. Akinek módjában volt látni a Budapesten csak néhány előadás erejéig bemutatott produkciót, az annak idején elmerülhetett a Britten darab mélységeiben, az emberi tisztaság és gonoszság harcában. Ehelyett egy ügyesen megcsinált előadást kaptak a kölniek, mely ezzel a mélységgel adós maradt, az ártatlanság elrablásának szertartása elmaradt.
Benjamin Schad szerencséjére Claudia Rohrbach személyében olyan kiváló énekesnőre lelt, aki győzi hanggal és kisugárzással a szünet nélkül játszott kétórás előadást. Rohrbach mindvégig jelen van világosan vázolja fel az önkontrollját egyre jobban elvesztő Nevelőnőt. A produkció másik szenzációja a hetvenhárom éves Helen Donath, aki több mint fél évszázada kezdte a pályafutását a Kölni Opera stúdiójában. Donath hangja ma is intakt, tökéletesen pontosan rajzolja meg a Házvezetőnő kicsit együgyű, de jóságos figuráját. John Heuzenroeder (Prológ – Quint) lázas betegen vállalta az előadást. Így csak remélni lehet, hogy egészségesen valamiféle csáberő birtokában van, mert az általam látott előadáson inkább javakorabeli kertészre emlékeztetett, s nem egy olyan szemtelen inasra, aki csodás titkokat tud kisfiúk fülébe súgni. Juls Serger okos és romlatlan Miles-t alakít, gyönyörűen tisztán énekelve. Ji-Hyun An az első távol-keleti énekesnő, aki minden gesztusában elsajátította az európai operakultúrát. Mégis jobb lett volna Flora szerepét is gyerekkel játszatni, olyan produkcióban, ahol minden egy-két méterre zajlik a nézőktől nem lehet eljátszani valakinek, hogy kiskamasz. Ha valami pluszt akarunk találni a templomi előadásban, akkor az a tér akusztikájában keresendő. Az a sejtelmesség, amit játékban nem sikerült megteremteni, megszólal a Raimund Laufen vezénylete zenekarban. Az állandó finom visszhang megteremti azt a megfoghatatlan lebegést, mely a Britten opera sajátja.
Benjamin Britten a 20. század egyik legizgalmasabb operaszerzője volt. Művei a keletkezésükkor kimondhatatlan titkokkal vannak tele. Mára ledőltek az akkoriban tabunak számító falak, de az angol komponista művei most is drágakőként ragyognak. Csak remélni lehet, hogy az idei centenárium ünnep alkalmával minél több operája kerül színpadra, izgalmas értelmezésekben. Benjamin Schad tisztességes munkája nem adott hozzá sokat a Csavar fordul egyet interpretáció történetéhez.
