Ma van 112 éve, hogy Székely Mihály, Spagatner Misiként Jászberényben meglátta a napvilágot. Az évforduló ugyan nem kerek, de talán mégis érdemes elgondolkozni egy csöppet azon, hogy mit is jelent ma számunkra Székely Mihály művészete. Egy olyan énekesé, aki félévszázada nincs közöttünk. Több generáció nőtt fel, akiknek Székely már leginkább csak egy név, akivel lehet példálózni. Akik színpadon láthatták, szinte mindenki nyugdíjban van már, bizonyára emlékeznek még valamire, de vajon ezek az emlékek hitelesek? Átadhatók? Mi, akik már lemaradtunk róla, megérthetjük még alakításait? A felvételeken, kritikákon, fotókon átsüt ránk a művész nagysága? Ha valóban őszinték akarunk lenni, akkor Székely Mihály esetében a válasz: nem.
A legkorábbi fennmaradt legendás történet szerint, amikor az öreg jászberényi kántor meghallgatta a kis Misit, így nyilatkozott róla: „Se hong, se hollás.” Igaz-e, vagy sem, biztató kezdet. A zeneszerető vidéki polgárcsalád fiából Pesten biztosítási ügynök lett, közben magánúton tanult énekelni, s különböző lokálokban vokálozott. Operaénekesként a Városi Színházban mutatkozott be 1923 májusában. Ősztől már az Operaház tagja, haláláig az is marad. A dalszínház történetének egyik legválságosabb periódusába csöppen az ifjú basszista, mely csak Radnai Miklós 1925-ös igazgatói kinevezésével fog rendeződni. Az Operaháznak ekkoriban több mint hatvan darabból álló éves repertoárja volt, s mindössze harmincnyolc magánékese. Székely Mihály már az első évadjában tizenegy, zömében kis szerepet kapott. A ház vezető basszistái ekkoriban Venczell Béla és Kálmán Oszkár voltak. Radnai fokozatosan terhelte a fiatal énekest, aki már a második szezonjában Sarastrót és Ramfist énekelhetett. A kritikák – ekkoriban még egy normál repertoár-előadásról is megjelent négy-öt belőlük – természetesen azonnal felfigyeltek a szép hangú új művészre. Székely a harmincas évek közepére válik a színház vezető basszistájává, ekkor énekli először a Kékszakállú herceget, Fülöp királyt és Fiescót – későbbi emblematikus szerepit. Eközben sorra fellép olyan mára elfeledett operákban is, melyek alig értek meg pár előadást. Ekkoriban még nem volt kivételezett művész, s Koréh Endre személyében trónkövetelő is jelentkezett. Furcsa módon ebből az időből nem maradt fenn Székely Mihályról lemezfelvétel, vagy lappang talán még valahol, így hangját csak pályája második felétől, az ötvenes évektől ismerhetjük. Egyetlen kivétel egy 1937-ben rögzített élő Kékszakállú herceg vára előadás. A zsidótörvények bevezetésével Székely számra is fogyóban volt a levegő, mégis 1944 februárjában ziccer-szereppel, Cornelius Bagdadi borbélyával ajándékozza meg őt Márkus László igazgató. Ekkor már jó ideje egyike volt a kevés zsidó művésznek, aki felléphetett az Andrássy úton. A szerencsésebben az OMIKE előadásain a Goldmark teremben játszottak – küzdöttek az életükért, és igyekeztek esténként néhány órára feledtetni közönségükkel a külvilágot. A nácik hatalomra jutásával természetesen Székelynek is el kellett hagyni az Operaházat, s a legenda szerint egy kispesti plébánián húzta meg magát. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy vajon érte volna bántódás ezt a nagy művészt, ha kiderül, hogy hol van. Sok zsidót elhurcoltak, másokat egy életre megnyomorítottak. Székely szerencsés volt, baj nélkül vészelte át Budapest ostromát, és igen gyorsan visszakerült a színpadra.
A háború utáni első előadásban, a Bánk bán Tiborcaként új szerepben debütált. Nem csak a színpadra tért vissza, 1945 februárjától két hónapon keresztül Nádasdy Kálmánnal és Komáromy Pállal hármasban veszik át a színház vezetését. Nem nagyon ismerünk olyan gyakorló énekest, aki igazgatóként is megállta volna ugyanakkor a helyét. (Ugyan ezt a gyakorló énekesek másként gondolják…) Noha ők állnak a színpad közepén, egy intézmény vezetése jóval összetettebb feladat. Székely se sokáig maradt a székében, a következő évadot Komáromy egyedül vezeti el. Székely nem érzi jól magát az új helyzetben, külföldön próbál boldogulni. 1947 januárjában debütál a Metropolitanben, Hundingként. A kinti sajtó pozitívan fogadja az ismeretlen magyar basszistát, s ahogy ez lenni szokott, Magyarországon egyből világhírről, hosszú távú MET szerződésről beszélnek. Székely kintről üzenget Tóth Aladárnak, így próbálja pesti helyzetét bebiztosítani. A lapok a távolban lévő énekesnek adnak igazat, s mint általában, ismét Tóthot teszik felelőssé a nagy énekes elveszítéséért. Különös módon Koréh Endre bécsi szerződése közel sem vált ki ekkora visszhangot. Székely természetesen hazatér, majd néhányszor még fellép külföldön egészen 1950-ig, míg a vasfüggöny rá nem csapódik. Itthon újabb ellenséggel kellett szembenéznie: a feltörekvő ifjú generációval. Mindent el is követett, hogy Littasy Györgyöt, vagy Bencze Miklóst háttérbe szorítsa. 1956-ban, az első adandó alkalommal mindketten el is hagyták az országot, Székely haláláig, s azon túl is vetélytárs nélkül maradt.
Noha külföldre nem mehetett, itthon a rendszer dédelgetett művésze lett. igen hamar 1949-ben, majd 1955-ben is Kossuth-díjjal tüntették ki. Gyakorlatilag azt énekelhetett amit akart, még a Pomádé király Rákosi paródiáját is elnézték neki. Néhányszor. Egyedül az úgynevezett török-ügyben ütötte meg a bokáját. Mint ismeretes 1952 szilveszterén több jeles művészünk mulatott az akkor nem éppen baráti Törökország nagykövetségén, s a kis rögtönzött műsorért ajándékokat fogadtak el. A hatalom példátlan szigorral sújtott le, Székelyt például háromhavi szilenciumra ítélték. (A bizottság elnökét Gábor Miklósnak hívták…) Szemtanúk szerint, amikor 1953 áprilisában Sparafucileként visszatért a színpadra, és elénekelte az első mondatát, amely mindössze két szótag – Uram – a közönség hosszú percekre vastapssal állította meg az előadását. A magyar kommunista rendszer máig feldolgozatlan kérdése Székely Mihály. Egy zsidó szabadkőműves, háta mögött egy elnyomott nemzet szeretete – s közben a rendszer kedvence. Akik hallották ekkoriban Fülöp királyát, állítják, hogy az Operaház nézőterén nem volt ember, aki ne értette volna, mint jelent az énekes ajkáról elsuttogott mondat: „Majd alszom én, ha véget ér a kín”. Élete végére szent szörnyeteggé vált. A fotókról egy nagy szemű kopasz bácsi néz ránk, pedig mindössze hatvanhárom éves volt, amikor egy rutinműtét közben meghalt. Műhiba, vagy hosszú súlyos betegséget rövidítettek meg az orvosok? Senki sem firtatta a kérdést.
Fél évszázaddal halála után néhány filmfelvétel és sok lemez maradt ránk. Ezeket meghallgatva nekünk is meg kell állapítani, hogy Székely a világ egyik legszebb matériájának birtokosa volt. Állítólag ő maga unta legjobban hallgatni a „mintha orgona volna”, „valóságos hangszer”, „búgó cselló” és egyéb jelzőket. A jászberényi kántor tehát ebben tévedett. Azt azonban nem lehet eltitkolni, hogy a művész gyakran küzdött intonációs problémákkal, és ha meghallgatjuk az 1950-es New Yorkban rögzített Simon Boccanegra előadást, világsztár partnereihez – Leonard Warren, Astrid Varnay, Richard Tucker – képest, nagyon nyersen énekel, az olasz kiejtése pedig arcpirító. De ránk maradt ugyanezekből az évekből egy pesti Boccanegra is, ahol fogyatékosságoknak – Jámbor László, Warga Lívia és Simándy József partnereként – nyoma sincs. Ahogy elkezdi a „Gyűlölj minden trónbitorlót” kezdetű szépséges frázist, ma is megáll a levegő. Mintha egy ősi korál lenne, miközben pusztítása biztat. Emlékezzünk erre a Székely Mihályra – nem feledve, hogy létezett egy másik is, aki egyszerűen átírta a Kékszakállú herceg szólamát, ahol nem tudta elénekelni. Amikor megpróbálta meggyőzni a szerzőt arról, hogy a változások biztosan jobbak lesznek az eredetinél, Bartók csak ennyit mondott a maga csendes, elnéző mosolyával: „Biztosan.”
